Egy barátnőm beugrott hozzám munka után, elmesélte, hogy a cég, ahol dolgozik, új irodaházba költözött. A pakolás, rendezkedés első nagy hulláma után elkezdett ismerkedni az új környezettel, hamar össze is barátkozott egy fiatal nővel, akivel azóta együtt töltik a kávészüneteket.
A fiatalasszonynak két kicsi gyereke van, és egy élettársa. Messzi vidékről települt ide, a mi környékünkre, a családja elérhetetlen távolságban él. Gyermekeire az élettársa vigyáz, aki leszázalékolt, rokkantnyugdíjas. Az asszony az aktív kereső a családban.
Mikor a barátnőm ennyit már nagyjából megtudott a hátteréről, egy nap a kolleganő feltűnő, sötét napszemüvegben állt ki az iroda elé kávézgatni. Esős nap volt. A barátnőmnek nem tartott sokáig észrevenni, hogy a napszemüveg nem divatkellék, még csak nem is fényvédő céllal került a nő orrára. Egy hatalmas, éktelen monoklit próbált leplezni vele, nem sok sikerrel.
A barátnőm nem állta meg, rákérdezett a kékfoltra. Némi hümmögés és köntörfalazás után végül megnyílt a kolleganő. Elmesélte az életének azt a részét is, amit sokan még ma is szégyellnek, környezetük elől eltitkolnak – több-kevesebb eredménnyel.
Az élettársa rendszeresen veri. Nincs tekintettel sem a gyerekekre, sem emberi méltóságra, emberi jogokra. Akkor is odacsapott, amikor a nője épp közös gyermeküket szoptatta. Ez már-már megszokott része közös életüknek.
Ezen a ponton álljunk meg egy kicsit, és gondolkodjunk el: lehet-e megszokni az ilyesmit? Van-e bármi olyan ok, indok, ami miatt mi elviselnénk, hogy életünk párja így bánjon velünk?
A családon belüli erőszakkal foglalkozó szakemberek azt mondják, nagyon sok olyan indok van, amit a bántalmazott nők felsorakoztatnak annak megindoklására, hogy miért maradnak benne egy ilyen embertelen, méltatlan helyzetben. Nézzük a teljesség igénye nélkül ezeket:
1. A gyerekek. „Az erőszakos apa is jobb, mint a semmilyen.”
2. A szerelem. „Amikor nem durva, boldog vagyok vele.”
3. A szégyen. „Mi lenne, ha kiderülne, miket művel velem?”
4. A bűntudat. „Én tehetek róla, biztos megérdemlem.”
5. A kiszolgáltatottság. „Nem tehetek semmit. Hová mehetnék? Nem tudom eltartani egyedül a gyerekeket.”
6. Az önbizalomhiány. „Úgysem találnék helyette jobbat. Kinek kellenék én?”
7. A zsarolás. „Azt mondja, megöli magát, ha elhagyom. Szüksége van rám. Nem tud nélkülem élni.”
8. A félelem. „Megfenyegetett, ha elhagyom, megtalál és megöl engem is, és a gyerekeket is.”
Ha ezeket elolvassuk, kezdjük megérteni: az a nő, aki ilyen helyzetbe kerül, nem látja a helyzetét a maga valódi mivoltában. Benne van egy kapcsolatban, amit nem tud a kívülálló szemével szemlélni, nem tudja higgadtan levonni a megfelelő következtetéseket.
A helyzetet nehezíti, hogy sokszor a külső környezet is csak nagyon keveset lát mindabból, ami a valóságban történik. Sőt, a szakértők elmondják: nagyon gyakori, hogy a családját bántalmazó ember kívülállók jelenlétében „viselkedik”, nyugodt és tiszteletreméltó magatartást mutat. De amint tanúk nélkül marad a családjával, előtör belőle az agresszió.
Mit tehet akkor a bántalmazott nő környezete? Egyáltalán: kell-e, szabad-e tennünk valamit? Sokak szerint nem – hisz ez az ő magánügyük. Miért nem hagyja el? Biztos oka van a férjnek, hogy veri… És főleg: semmi közünk hozzá. Nincs jogunk beavatkozni. Még a végén mi isszuk meg a levét, hogy ha beleütjük az orrunkat…
Én azt gondolom, nem szabad így hozzáállnunk ehhez a kérdéshez. A családját bántalmazó ember szabálysértések és súlyos, társadalomra veszélyes bűncselekmények elkövetője! Mindannyian felelősek vagyunk tehát, ha látjuk, hogy valaki ilyesmit követ el, és mégsem teszünk ellene semmit.
De mit tegyünk? Hívjuk fel a rendőrséget, és jelentsük be? Én azt hiszem, ezzel nem adunk megfelelő segítséget a bántalmazottnak. Sőt, akár még kellemetlen, veszélyes helyzetbe is sodorhatjuk így – hiszen ha kijön egy rendőr „érdeklődni”, amint elmegy, a bántalmazó levezeti emiatti dühét a családján.
Szerintem ehelyett az a jó megoldás, ha a bántalmazott ismerősünknek odaadjuk az ezzel foglalkozó szervezetek elérhetőségét – leginkább a Nők a Nőkért Egyesületet javaslom. Nekik van olyan szórólapjuk, ami segítségére van a bántalmazottnak, hogy felismerje végre a helyzete visszásságát. És vannak kész megoldásaik, amik már sok nehéz helyzetbe került nőn segítettek. Van tapasztalatuk abban, hogy lehet a kilátástalannak tűnő családi helyzeteket megoldani.
Most, a cikk elején felidézett helyzetben is ezt tettem: rábeszéltem a barátnőmet, hogy adja oda ezt a telefonszámot a kolleganőjének: Nők a Nőkért Egyesület segélyhívószám – 80/505-101 (este 6-tól 10-ig hívható).
És nem fogom elmulasztani megkérdezni, ha legközelebb beszélünk, hogy történt-e változás, sikerült-e ennek a nőnek kimenekítenie a családját az agresszív élettárs terrorjából.
A végére hagytam, hogy miért tartom én ezt annyira fontosnak. Két közeli okom is van rá, hogy együtt érezzek a családon belüli erőszak áldozataival.
Az egyik egy barátnőm, akinek az édesanyja 40 éves korában elmenekült otthonról a kislányával, nagy anyagi nehézségek, nélkülözés közepette kezdett új életet. Hosszú huza-vona után elérte, hogy a volt férje ellen a mai napig érvényben levő távoltartási végzést hozzon a bíróság – az erőszakos férfi nem mehet sem a volt felesége, sem a gyermeke közelébe soha többé.
Egy még személyesebb okom pedig az, hogy az én gyermekkoromat is jócskán megrövidítette a családon belüli erőszak – koravén kiskamasz és az élet valódi mivoltáról talán túl sokat tudó felnőtt lett belőlem emiatt. Kötelességemnek érzem, hogy ne menjek el tétlenül amellett, ha hasonló helyzetben levő embert látok a környezetemben.
Mert Babits szavaival élve: „…vétkesek közt cinkos aki néma."
Nóra