Vannak olyan „szobái” lelkemnek, amelyekbe legszebb kirándulásaim, nyaralásaim emlékeit „zártam”. Idekalandozva mindig meg lehet egy kicsit állni és pihenni, napi rutin elől bemenekülni, pillanatok alatt új erőre kapni, majd újra továbbfutni.

Ilyen emlékeim például az erdészeti gyermek SZOT-üdülő Balatonaligán, hét évesen három hétre először egyedül, végig asszisztálva a kamaszok első titkos szerelmeslevél-váltásait, időnként postás szerepet betöltve.

Aztán jött a sátorozás a gimnázium második osztálya után osztálytársaimmal Abaújban: tábortűz, éjszakai csillagnézés, felnőtté érős, jellemformáló nagy beszélgetések.

Az egyetemi évek alatt a nyár a munkáról szólt, majd a nyár végén a megspórólt pénzből következtek a „kalandozások” baráti társasággal és hátizsákkal Európában.

Így láttam meg először 23 évesen - a születésnapomon megérkezve a célállomásra – a „Nyugatot”. Ez most, amikor az ember gyermeke általában csecsemőként látja meg először a tengert, elég viccesen hangzik, de igaz!

Soha nem fogom elfelejteni, mennyire vártam egész nyáron, hogy augusztus utolsó napja előtt egy nappal végre elindulhassak Spanyolországba, akkor éppen ott dolgozó barátnőmhöz.

Barátnőm egész nyáron ott vigyázott egy helyi család csemetéire, akik eléggé megviselték idegrendszerét. A nyár közepén kitaláltuk, ha mindkettőnknek letelik a munka, jöhet a megérdemelt pihenés, én elmegyek hozzá, ő meg addig mindent megszervez és vár BARCELONÁBAN.

Így is történt, annyi különbséggel, hogy hozzám csatlakozott még közös barátunk. Ketten indultunk el a 26 órás buszozásra. Én vittem magammal tíz kilónyi konzervet, mert az éppen abban az évben megrendezett Olimpia miatt az árak igen-igen megugrottak és ha be akartunk jutni mindenhová, ahová kell és érdemes, evésre nem nagyon gondolhattunk a „hazain” kívül.

Szűkös anyagi lehetőségeink nem engedtek meg nagy „fényűzést”. Diákszállón laktunk és gyalog jártuk be a várost. A konzervek mellé minden nap friss kenyeret és két kg paradicsomot (hogy vitaminhoz is jussunk!) engedhettünk meg magunknak.

Az összes pénzünk belépőkre ment el, de meg is néztünk mindent, amit kell és illik Barcelonában. Bejártuk a 19.század vége óta épülő és talán 2026-ra már el is készülő Sagrada Famíliát, a város jelképét is. (A szent család engesztelő temploma, Antoni Gaudi mesterműve, a leglátogatottabb spanyolországi műemlék, 2006-ban 2 millió 370 ezren voltak rá kíváncsiak.)

Nem hagytunk ki semmit a városnéző busz állomásaiból, megnéztük az olimpiai stadiont, ami egy nagy hegyre épült. Minden nap más és más parkban, gyönyörű délszaki virágtengerben ebédeltük meg a finom magyar marhamájkrémet a hamisítatlan spanyol paradicsom társaságában, közben azt is megvitatva, mi minden kell egy igazi spanyol paellába.

Ez maradt az egyetlen veszteségem a hosszú úton: akárhogyan kalkuláltam, osztottam, szoroztam, nem tudtam megkóstólni egy igazi, spanyol, vendéglői paellát...akkor, ott, a marhamájkrémes szendvicsem felett határoztam el, hogy fogok én még Barcelonában paellát enni...

Én elég szívósan szoktam dolgozni azon, hogy a magamnak tett fogadalmaim valóra is váljanak, de sajnos ez még nem teljesült. Tizennyolc éve készülök vissza Barcelonába, hogy megkóstoljam végre azt a paellát a saját hazájában, de ez még azóta sem sikerült!

A hatalmas napi gyaloglás-adagok után minden este sétáltunk még egyet a város szívében a Ramblákon, és minden alkalommal tátott szájjal álltam meg Kolumbusz hatalmas szobránál, amely a Ramblák tengerre nyíló végén a „Béke kapuja” téren található.

Persze minden késő délutánt a tengerben töltöttünk, hogy nyaralás íze is legyen a dolognak, ne csak városnézésből jusson ki nekünk bőven!

Utolsó programként még Figuerasba is elvonatoztunk, - ami két órányi út Barcelonától - hogy megnézzük Salvador Dali szülőhelyét és múzeumát, amely szintén kihagyhatatlan élmény volt!

A tizedik nap végére a konzerveink és a pénzünk teljesen elfogyott. „Nyugat” ide vagy oda, az utolsó diákszállós éjszakánkat letudva, reggel döbbentem rá, hogy álmomban hatalmas gőzőlgő sült csirkék „repdestek” a „szemem” előtt és rögtön tudtam, ez lesz az első, amit otthon enni fogok: egy nagy adag sült csirke!

Velem együtt koplaló barátnőm ezen a dolgon akkor is és most is könnyekre fakad, csakhogy nem a meghatottságtól, hanem nevettében.

Szép volt az a nyár!

Zsófi