Az egyik kedvenc internetes magazinunk, a "Dívány" oldalain Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely rádiós műsorvezető-író közös rovatában, a „Kettős látás”-ban írt a nyári szerelmekről.
Bennem is rengeteg gondolat lódult meg a cikk olvastával. Hogyne lódult volna – hiszen életem két legnagyobb, leghosszabb párkapcsolata nyári szerelemként indult!
A pszichológusnő azt írja a cikkben: a nyári lazaság, oldottabb hangulat a felelős azért, hogy nyáron könnyen szerelembe esik az ember, valamint, hogy a nyaralás kötelezettségek és felelősségek nélküli élethelyzet, ezért nem működnek ilyenkor bennünk a hétköznapokon szokásos viselkedési fékek.
Az író férfi-szemszögből úgy látja, hogy a nyár meghozza életkedvünket, és reménytelivé tesz, várjuk, sőt keressük ilyenkor a nagy kalandot.
Ez mind így van, de én még hozzátennék egy újabb szempontot. Nyáron az ember gyakrabban kerül el otthonról – ha nyaral, akkor azért, ha nyári rendezvényeken, fesztiválokon fordul meg, akkor azért. Tehát könnyebben van módja új ismeretségeket kötni.
Nagyon sok egyedülálló ismerősöm gondja éppen az, hogy a mozgástere túl szűk ahhoz, hogy új arcokat láthasson maga körül. Egy faluban vagy egy kisvárosban a 30-as, 40-es éveire az ember már tényleg „mindenkit ismer”. Akit pedig még nem ismer, az is pontosan ugyanúgy nőtt fel, ugyanazokon a helyken szocializálódott, hasonló viselkedésmintákat követ, mint a környezete többi tagjai. De aki nagyvárosban él is, a megszokott útvonalait, megszokott baráti körét ritkán hagyja el. Ugyanolyan emberekkel találkozik nap mint nap.
Ez változik meg a nyaralásokon. Amikor egy teljesen más közegből érkező emberrel találkozunk, akkor már pusztán az is izgalmassá, figyelemre méltóvá tesz valakit, hogy máshogy beszél, más tapasztalatok formálták őt olyanná, amilyen. Az újdonság varázsa nagyon erősen érvényesül, amikor két ember összeakad. Nem kell rögtön egy egzotikus külföldi szerelemre gondolnunk – éppen elég érdekes az ország távoli pontjáról érkezett hazánkfia is.
Így jártam én kamaszkoromban, amikor egy nyári kempingezésen egy velem egy idős, de a saját fiú osztálytársaimtól nagyon különböző fiúval akadtam össze. Más érdekelte, másképp beszélt, más zenéket hallgatott, más könyveket olvasott, más filmeket nézett, mint az általam addig ismert fiúk. A második találkozásunk alkalmával Shakespeare-t szavalt nekem, miközben a saját fiú osztálytársaim itthon kinevettek és értetlenkedtek, ha bármit szóba hoztam, ami a művészetekkel kapcsolatos volt… Hát persze, hogy horogra akadtam.
A kapcsoltunkat azonban elérte mindaz, amiről a divany.hu cikkében is szó esik: rázuhantak a hétköznapok valóságai. Távol éltünk egymástól, nem voltunk készen egy távszerelemre, és a saját mindennapjaink erősebbnek bizonyultak a nyári fellángolásnál. Ősszel elfogytak a levelek.
De úgy tűnik, mélyebb nyomot hagytunk egymás lelkén, mint amekkorát egy átlagos nyári szerelem szokott. Mert egy év csend után a fiú újra levelet írt, vette a bátorságot, és újrakezdte az ismerkedést. Így lett belőle egy 12 éven át tartó nagy szerelem – legyőzte a távolságot, a hétköznapokat. Csak egy valamit nem tudott legyőzni: azt, hogy kamaszkorunktól fiatal felnőtt korunkig annyira megváltozunk mindannyian, hogy ennek az átalakulásnak a végén már nem is vagyunk ugyanazok, mint akik egy agárdi kempingben 15 évesen összeakadtak. De ez már egy másik téma…
Másik nyári szerelmem voltaképpen a Tari Annamária érveit támasztja alá: ha nyáron kikerülünk a hétköznapi élethelyzetünkből, akkor annyira elengedjük magunkat, hogy nem működnek a hétköznapi gátlásaink.
Előfordul, hogy ilyenkor szinte lehull a hályog a szemünkről – velem is ez történt. A fiú, akivel barátként elmentünk együtt egy fesztiválra, már három éve az ismerősöm volt, és a leghatározottabban állítom: soha fel sem merült bennem, hogy köztünk lehetne is valami… Csak és kizárólag barátként tekintettem rá, akivel a Kispál és a Borz zenéjének közös szeretete vitt ki a Sziget fesztiválra… De amikor az este előrehaladtával egy kapatos fiatal így szólt ránk: „Üljetek már kicsit arrébb, szerelmesek, hogy én is ideférjek a pad végére…” már nem tiltakoztunk, mert valami tényleg elindult, egymásra hangolódott szubatomi részecskéink akkor már egyáltalán nem baráti módon rezegtek.
Ő lett a férjem, és két gyermekem apja. Azóta a 11 évvel ezelőtti nyár óta minden évben kimentünk nosztalgiázni a Szigetre, Kispál koncertre... (Egyetlen év maradt ki: amikor a nagyfiam született!) Holnapután pedig együtt megyünk a Kispál és a Borz búcsúkoncertjére is, szintén a Sziget fesztiválon.
Azt tanácsolom tehát, kedves párkeresők, hogy használjátok ki a nyár adta lehetőségeket az ismerkedésre. Ne vonjatok magatok köré falat, hanem nyíljatok meg, engedjétek, hogy az új élethelyzetek új embereket hozzanak közel hozzátok. A régiekre pedig merjetek új szemmel tekinteni – mert lehet, hogy ott sertepertél körülöttetek a nyári napsütésben életetek szerelme!
Ezt kívánom nektek erre a nyárra, szeretettel:
Nóra
Megjegyzés 1. A férjem engedélyt adott rá, hogy megírjam egymásba gabalyodásunk történetét. Azt mondta: "A történetünk publikus, és nagyon szép történet, örülök, ha más is megismeri." :-)
Megjegyzés 2. A divany.hu nemrégiben megjelenítette egy cikkünket a "Blogok, amiket olvasunk" rovatban. Ennek nagyon örülünk - így már két olyan internetes női magazin is van (a "Vigyázz, kész, nők" a másik), amely érdemesnek találja írásainkat a közlésre. Hurrá!