Ezt írta Lázár Vilmos feleségének, Reviczky Máriának a kivégzését megelőző napon:  

„Mindenem e szent földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek a kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet, melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azon kívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfihoz illik. Szívem, szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütésig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál, hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének ó, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben létem tisztább és jobb lett – Teneked kedves Marim, még egyszer utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet, tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítni, milyen kedves emlékem Teneked.

Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermint, Lórit, Minát, Stainer és Mednyánszkyt és különösen Szomjasékat és minden jó ismerősöket és barátokat – és rokonokat. 

Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítalak ezen utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű

Vilmosod

A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!”