Apám szülőfalujába Mindenszentekkor, a temetőlátogatás okán utaztunk el – de ilyenkor nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy beköszönjünk ritkán látott rokonainkhoz.
Négy neném lakik ott – igen, ez nem elírás: ők nem a nagynénikéim, a nénjeim vagy a nénéim – hanem a NENÉK. Mifelénk ez a neve az apa nőtestvéreinek. Bözsi nene, Mariska nene, Ica nene és Annus nene apám húgai, az ő révükön van hét unokatestvérem, megszámlálhatatlan másodunokatestvérem és egyéb, nehezen meghatározható fokú rokonból is egy seregnyi.
Gyerekkoromban sokszor nyaraltam a nenéimnél, fiatal felnőttként viszont csak nagyon ritkán látogattunk el hozzájuk apámmal – apám nélkül pedig soha nem jártam náluk.
Amikor apám elment, tudtam: most már rajtam áll, hogy ápoljam a rokonságot. És én nem is hanyagolom el ezt a kötelességemet – szeretek velük beszélgetni, elmerülni a világukban – ami, valljuk be, a mi világunk végén található.
Annyira másképp élnek, mások a körülményeik, mint amihez én városi lányként hozzászoktam (és amit, faluba kiköltőzőként továbbra is természetesnek tartok), hogy tényleg úgy érzem ezeken a napokon: kiszakadok az időből, a saját életem valós idejéből.
A fiaimnak van egy mesekönyve, ami arról szól, hogy Gergőt anyukája elviszi a falusi rokonokhoz látogatóba, és Gergő azonnal elpuskázza a bimbózó barátságot újonnan megismert unokatestvéreivel, amikor azt feltételezi, hogy a kerti budi a ház végében az ő fürdőszobájuk… Az unokatestvérek megsértődnek, öntudatosan jelentik ki, hogy a nagy házban nekik van rendes fürdőszobájuk is – és attól kezdve gonoszkodnak Gergővel, míg egy elszabadult bika visszaterelésénél Gergő ki nem köszörüli a csorbát bátor viselkedésével.
Ennyi a mese – és igaz, ami igaz: gyerekkoromban én is megütköztem a kerti fabódén, ahová vécére jártunk a falusi házaknál. De már akkoriban elkezdtek ők is „rendes” fürdőszobát építeni minden házba. Úgyhogy nem az infrastruktúra a legnagyobb különbség az életmódunk között, ma már végképp nem. Az unokatestvéreimmel tudom tartani a kapcsolatot az iwiwen – mert van már számítógépük és internetelérésük! A nenéim sok évtizednyi telefon nélküli élet után ma már mindannyian mobiltelefon-tulajdonosok.
És mégis, az ő életük más dolgok mentén zajlik, mint a miénk. Mindannyian, hetven éven felül is termesztenek maguknak gyümölcsöt, zöldséget a kiskertjükben. A hetvenöt éves Mariska neném tyúkokat és kakasokat tart, és annak ellenére újra meg újra megműveli a földjét, hogy tavaly háromszor kellett kihívnia a rendőrt, mert kiskorú „elkövetők” feldúlták a kertet és elvitték a nagy munkával megtermelt zöldségeit… Disznóik már nincsenek, azt már nem bírnák, de gyerekkoromban mindannyian tartottak egyszerre 2-3 kucut is (ismeritek ezt a szót?).
A négyből három már özvegyasszony, Ica neném pedig a férjével kettesben, tényleg jóban-rosszban éli az életét - együtt kapálnak a kertben, együtt hordják be még ma is a téli tűzifát (nyulakat már nem tartanak, pedig de szerettem a nyuszikat simogatni náluk!). Most együtt mesélik fejcsóválva, hogy az unokájukat, aki nagyon rendes fiú – nem iszik, nem dohányzik, nem gépezik (=nem játszik szerencsejátékot a falubeli nyerőautomatákon, ami sok családot tesz tönkre, össze kellene zúzatni mindegyiket!) - elhagyta a felesége… A Pilisbe költözött egy három gyerekes családapával – hát hallottatok már ilyet?! Miért nem volt jó neki ez a rendes fiú? Még a kislyányt is elvitte – alig láthatják így a dédunokájukat, hát micsoda dolog ez?!
Mindezt azzal a csodás, jóízű tájszólással mondják, amit én még elő tudok hívni (az ott töltött nyári heteknek, na meg a vér szavának köszönhetően), de a férjem például minden igyekezete ellenére sem tudja utánozni. Nyitott, rövid á-nak-nak ejtett a-hangok, ó-nak ejtett á-k, („kålóócs” – valahogy így hangzik például a „kalács” szó, „Miskolc” pedig „Miskåuc”… De ezt persze nem egyforma mértékben halljuk mindnyájuk beszédében, a legnehezebben érthető érdekes módon az egyik fiú unokatestvérem beszéde – őt a férjem kb. annyira érti, mint ha egy középfokon beszélt idegen nyelvet hallgatna…
Elképesztően kevés pénzből élnek meg nagyon rendesen, sok üzletembert és városi szegényt íratnék be hozzájuk tanfolyamra spórolásból… El tudjátok például azt képzelni, hogy hogyan tud egy nyolcvanezer forintos nyugdíjból élő özvegyasszony a tetőtől a vakolásig felújíttatni egy nagy házat – és mellette nem éhezni…? Sőt, mellette megcsináltatni a férje síremlékét gránitból, na meg félretenni a saját temetésére is a szükséges összeget…
A temető nagyon fontos színtere a társadalmi életnek – az élők már jó előre elkészíttetik a saját sírjukat, még a nevüket is rávésetik! Morbid ezt látni? Igen, de értem, hogy miért teszik: mert még ennyivel sem akarják terhelni az ittmaradottakat, és így minden úgy lesz elrendezve, ahogy azt ők maguknak elképzelték!
A mi, média uralta világunk meg sem érinti őket, a tévén hímzett terítő pihen – igen! És be sem kapcsolják napokon át. A celebhírekről így persze nem értesülnek… Azt viszont tudják, hogy a szomszéd azért kerekezik ki a tóhoz horgászni minden reggel, mert ott lapul a zsebében a saját főzésű pálinkája – csak akkor fog hazajönni dél körül, ha kifogyott az üveg! Akkor megebédel, és kimegy (újratöltött üveggel) délután is… mondják elnéző mosollyal.
Ugyanez a megbocsátás ül az arcukon akkor is, amikor apám régi csibészségeit idézik fel. Hogy mindig együtt ultizott Dancsok Pistával meg Neumann Zolival, a falu zsidó boltosával… akit rendre megkopasztottak. S ha a boltosnak túl nagy hiánya lett a kártyaveszteség miatt a boltban, akkor mindig azt mondta: betörtek hozzá…
A férfiakat két kategóriába sorolják, vannak a „rendes emberek, nem isznak, nem cigiznek”, és vannak azok, akik „sajnos megisszák a magukét” – ezzel az eufémizmussal fedik el a legsúlyosabb bajt, ami sok család életét sújtja: a masszív alkoholizmust. A közeli iparváros régen azért tett alkoholistává sok férfit, mert embertelenül nehéz fizikai munkát végeztek, később pedig azért, mert megszűnt a munkahelyük, és ezzel céltalan és értelmetlen lett az életük. Két neném is azért temette el fiatalon a férjét, mert elvitte őket az alkohol, és sajnos van, aki a következő generációból is tovább viszi ezt a borzalmas örökséget.
És mégis, mindennek ellenére mind a négy neném szeme búzavirágkéken mosolyog, időnként elcsuklik a hangjuk a meghatottságtól, az érzelmeiket és az egyéniségüket töretlenül őrzik – remélem, még nagyon sokáig!
Nóra