Egy olvasónk, Csillagúr valószínűleg provokáció gyanánt kérte: írjak a tervezett avulású műszaki berendezésekről. 

Azt hiszem Csillagúr ma reggel erősen csuklott – felemlegettem ugyanis (őt persze kizárólag pozitív kontextusban), amikor nyomdafestéket és internetes nyilvánosságot nem tűrő átkokat sziszegtem a fogyasztói társadalom egyik legnagyobb disznóságára: a tervezett avulásra… Tettem mindezt a tíz éves mosógépem mellett térdepelve, amint elszörnyedve bámultam, hogyan gomolyog a szürke, csípős füst a mosógép hátuljából, egy sima, 40 fokos mosás közben…

Hát bizony, anyukám forgódobos mosógépe kiszolgált bennünket, amíg én otthon laktam. Ez a vacak pedig… Már nem először romlik el. Ha nem lenne a nagyszerű, öreg szerelő bácsi, már rég lecserélhettük volna.

A műszaki cikkek gyártói – azoknak mondom, akik még nem értesültek erről a kis trükkről – az utóbbi 1-2 évtizedben ugyanis eleve úgy készítik a háztartási berendezéseket, hogy azok meghatározott éven belül – 2? 5? 10? nyilván a berendezés típusától függ – elromoljanak, ne tartsanak ki évtizedeken keresztül, s így rákényszerítsék a felhasználót egy új berendezés vásárlására…

Ez első hallásra is nagyon nagy kitolás, merénylet a pénztárcánk ellen. Azok, akik még a masszív, szovjet mosógépek meg a Rakéta-porszívók világában nőttek fel, nem is bírják felfogni, hogy tehetnek ilyet ezek a gaz nemzetközi vállalatóriások. Ráadásul nem csak a pár ezer forintos készülékekről beszélünk: még az autógyártók is alkalmazzák ezt a csodás, profitnövelő trükköt.

Annak, aki megpróbálja védeni ezt a – szerintem – védhetetlen gyakorlatot, az a magyarázata általában, hogy a műszaki fejlődés a társadalom javát szolgálja, így kifejezetten jót tesznek a gyártók velünk, ha rékényszerítenek: mielőbb vegyük meg a legújabb modellt mindenből…

Na, ez igazán hamis érvelés. Ugyanis valóban igaz volt – egy ideig, hogy szükségünk volt az újabb és még újabb műszaki vívmányokra. De hová lehet már továbbfejleszteni egy vasalót, egy hajszárítót? És főleg: minek? Nem lesz tökéletesen sima minimális erőkifejtéssel a ruha a mai vasalókkal? Nem szárad meg a hajunk eléggé kíméletesen a mai hajszárítókkal?

És főleg: miért nem dönthetek én magam, szabadon arról, hogy akarom-e lecserélni a régit…? Akarom-e az új fejlesztést választani?

A legnagyobb baj ezzel az egésszel ráadásul nem az, hogy engem belekényszerítenek a vásárlásba – hanem az, hogy Földünket teljes mértékben tönkreteszik vele. A hatalmas mennyiségű műszaki hulladék, és a folyamatosan túlpörgetett ipari termelés ugyanis ide vezet.

A tervezett avulású gépek tervezői, gyártói, elsősorban a cégvezetők, de a munkát elvégző beosztottaik is véleményem szerint mindannyian, egyenként is, személyesen felelősek azért, hogy a Föld lassan lakhatatlanná válik. Az egyre inkább elkerülhetetlennek látszó ökológiai katasztrófa közvetlen okozói közt ők mind előkelő helyet foglalnak el.

Fogalmam sincs, mi a megoldás. Talán az, ha tudatos vásárlókká válunk, és nem a reklámok csábító ígéretei alapján választunk műszaki cikket magunknak, nem az alapján döntünk egyik vagy másik márka mellett, hogy melyik csillog szebben. Hanem ehelyett utánajárunk - az internet korában ez már lehetséges! -, hogy az adott termékfajtából melyik márka élettartama a leghosszabb, és a piaci kereslet alakításával rákényszerítjük a többi gyártót, hogy ha versenyképesek akarnak maradni, akkor mégiscsak gyártsanak hosszabb életű tárgyakat számunkra…

És közben megvívjuk a magunk kis csatáit – az öreg mosógépszerelők, a rafinált, ügyes kezű autószerelők segítségével igyekszünk meghosszabbítani gépeink élettartamát. Éljen tehát Hetyei úr, Földünk megmentője – és az én megmentőm -, aki nemsokára kijön megjavítani a füstölgő mosógépemet…

Szeretettel ajánlom ezt az írást Csillagúrnak:

Nóra