Közeleg a téli szünet, és ilyenkor egyre sűrűbben előkerül a „hogyan fogja zárni a gyerek a félévet”-témakör. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre önállóbbak és egyre nehezebben lehet őket ellenőrizni, meg hatni rájuk, hogy ne egy-egy tanári fogadóórán kelljen szembesülni  „döbbenetes” dolgokkal. Így járt mostanában egyik  barátnőm, amikor kamasz és „sportőrült” fia felől érdeklődött az iskolában. Nem tanul a gyerek úgy, ahogy az anyja szeretné, de sajnos ez nem egyedi példa. Az „átlagos” magyar szülő különben is eredménycentrikus és maximalista. Ha hármast hoz a gyerek, akkor hozzon négyest, na de ha már a négyes megvan annak a pimasz kölyöknek, akkor már igazán ki tudna magából egy ötöst is préselni. (És az esetek nagy többségében ez igaz is, gond nélkül menne neki, ha akarná.)

Mert ha tetszik, ha nem, az eredmények alapján találnak helyet szemünk fényének az iskolai hierarchiában. Sokszor a napi stressz miatt ki sem tudja magából azt hozni, ami különben idegbaj nélkül sikerül neki. És ebben nem csak az iskola a hunyó, hanem a szülő is, akinek van is emiatt lelkiismeret furdalása, na de ő is csak emberből van, és őt is stresszelik...

Sokszor nem jut idő ápolni a gyerek lelkét, ha mindenki teszi a családban a dolgát, tegye a gyerek is! Itt kellene az iskolának kreatívabb problémamegoldónak lennie, és segíteni a szülőt, aki az „életben maradásért” küzd.

Az iskola meg azt mondja –joggal-, hogy ő leadja az anyagot, számonkér, osztályoz, neki ennyi a feladata, nincs energia, pénz, idő a lelkiéletre, „tanulni”-tanításra, a türelmes „oknyomozásra”, a rejtett problémák megkeresésére, és a rejtett képességek felszínre hozására, amitől sikerélményhez és önbizalomhoz juthatna a gyerek. Menjen a szülő fejlesztőpedagógushoz, pszichológushoz, fizessen magántanárt, ha van miből, vagy nézze végig, hogy végérvényesen rányomja az iskola a „hülyegyerek, aki kezelhetetlen is” címkét a gyerekre.

Akármit is mondunk, a gyerek iskolai előmenetele és eredményei nagy stresszt jelentenek az egész családnak, és leginkább magának az érintettnek. Mit csináljon a szülő? Mondja azt a gyerekének, hogy ne izguljon, nem számítanak az eredmények? Na de számítanak! Persze az is igaz, hogy nem csak abból lesz a sikeres ember, aki tanulógép. A kreativitás, a fantázia, az egyéni látásmód, a bátorság és a szerencse legalább annyira fontos tényező a gyermek jövőjét illetően.

Viszont azt tudatosítani kell a gyerekben, hogy akármit is akar majd elérni vagy megvalósítani az életében, szorgalom és kitartás meg munkabírás nélkül nem fog menni. Csak úgy lehet eredményt elérni a kreativitással és a tehetséggel, ha kitartás és szorgalom is párosul hozzá.

Tehát akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad, mert ha azt mondom a gyereknek, hogy: „ugyan édes kisfiam, ne stresszeld magadat, ne tanulj, majd legyél ügyes, meg kreatív és ez elég is lesz a sikerhez!”, akkor jót teszek-e. Ha megfogadja ezt a tanácsot, még ugye kreatív ember lehet belőle, de rendszeres munkához szokott nem nagyon, és akkor elég kétséges a neki beígért siker sorsa is.

Azt mondják hozzáértők, hogy az integrációra váró, a társadalomtól leszakadt rétege az országnak azért jelent kemény diót, és azért nehéz eredményt felmutatni a velük foglalkozó –rengeteg pénzt felemésztő- programokban, mert a gyerekek nem látnak maguk előtt példát arra, hogy hogyan kell dolgozni rendszeresen...már generációk nőnek fel úgy, hogy soha senki nem ment munkába reggeli rendszerességgel a környezetükben. Nincs alkalmuk megtanulni, hogy a munka és a feladatok teljesítése sajnos nem kedv- és időjárásfüggő.

A jó iskola feladata nem is az „osztályozás” (és skatulyázás) kellene, hogy legyen...hanem a kreatív gondolkozás megtanítása, a problémamegoldás kifejlesztése, a gyerekre szabott egyéni életvezetési program kialakítása és nem utolsó sorban a redszeres munka megszerettetése és nem megutáltatása.

Tudni kellene megmutatni, hogy a munka nem csak nyűg, hanem örömforrás is...hogy csak akkor tudunk valamit létrehozni, ha dolgozunk...hogy nem elég zseninek lenni, hanem szorgalom is kell az eredményekhez...és sokszor teljesen mindegy is az eredmény, mert sokkal fontosabb, hogy van-e mögötte jó szándék és komoly munka.

Ahogy mi, aggódó anyukák mondani szoktuk „hegyi beszédeinkben”: butának lenni szabad, de lustának soha! Mert az nem adottság, hanem elhatározás és akarat kérdése...és egy átlagos vagy butácska gyerekből bármi lehet, ha akar, és dolgozik érte, míg egy okos gyerek meg nagyon boldogtalan sorsra számíthat, ha nem alakul ki a munkához való pozitív hozzáállása.

Amikor a gyereket szidjuk, hogy már megint inkább focizik, gyöngyöt fűz, biciklit szerel, vagy zenél, ahelyett, hogy tanulna, néha jusson eszünkbe, hogy a munka akkor a leghatékonyabb, ha szívesen végzik, de ha meg örömmel, akkor már nem is tűnik munkának. Boldog és elégedett felnőtt pedig azokból lesz, akik képesek lesznek majd ilyen munkát találni maguknak.

Zsófi