Jelentem: nekem. Méghozzá majdnem minden januárban, immár jó pár éve – merthogy egy szakmai rendezvény miatt évente egyszer el kell utaznom egy tipikus, strandjairól elhíresült, észak-olasz tengerparti fürdővároskába.  

A tengerpartot legtöbben zsúfolt, zajos strandokkal azonosítjuk, ahol egymást érik a napernyők, és lépni sem lehet a leterített törülközőktől… Ahol megvadult, részegen dorbézoló angol vakációzók vagy német nyugdíjascsoportok nyüzsögnek, bazársorok közt tébláboló, izzadt gyerekek kunyerálnak még egy jégkrémet vagy szuvenírt…

Másrészt persze ott a hűsen hullámzó tengervíz, a finom homok, a forró napsütés, a nyaralás minden öröme!

Mindettől azonban alapjaiban eltér az az élmény, amit az olasz tengerpart nyújt a januári napokban. Minden kihalt, pontosabban a természet, és az ott élő emberek visszaveszik a várost maguknak! Az eredmény számomra lenyűgöző, olyan hangulatos, hogy szeretném valamennyire megosztani veletek is.

A büfék, bazárok, butikok ilyenkor zárva tartanak, vagyis csak azok nyitnak ki, amelyek a helyiek igényeit szolgálják. „Turistás” szolgáltatások helyett belekóstolhatunk hát a valódi olasz kispolgári életmódba.

Kávézhatunk olyan „kispiszkos” kávézókban, melyek 20-30 éve ugyanúgy néznek ki, és ugyanazt nyújtják ugyanazoknak a vendégeknek. Az állandóság lenyűgöző. És mivel egyszer már idéztem a blogon azt a kutatást, miszerint a depresszió és más civilizációs betegségek egyik legfőbb oka modern korunkban az állandóan változó környezet, a kapaszkodók hiánya, az állandóság hiánya – könnyen beláthatjuk, hogy egy átlag olasz kisvárosban élni eleve némi védettséget jelent mindez ellen.

Ha jól számolom, csaknem tíz éve ettem először pizzát abban a pizzeriában is, ahová rituálisan elmegyünk minden januárban vacsorázni. Külföldit ott elvétve sem találni, a tulaj viszont megismer, és örömmel üdvözöl – noha évente csak egyszer vagyok a vendége.

A lakóházak alsó szintjén rosticceriák, piadina-sütödék bújnak meg – oda járnak átlagos hétköznapokon ebédelni a környékbeliek. A rosticceriában frissen fogott halat, hurkapálcikára húzott rákocskákat sütnek, hozzá zöldséget grilleznek – asztal nincs, a pultnál megeheted vagy zacskóban elviheted. Az ára is nagyon baráti ennek megfelelően.

A piadina egy méltatlanul elhanyagolt olasz étel, a pizza árnyékában megbújva. Igaz, nem is annyira jellemző egész Olaszországra, inkább csak az északi régióra. Valójában egy lapos kenyérféle, amit vagy üresen, magában esznek, vagy megtöltik mozzarellával, paradicsommal – ki mivel! Vaslapon sütik, és lapáttal forgatják. Kicsit még a palacsintára is hasonlít látványra.

A kikötőben kisteherautó platójáról árulják a frissen érett mandarint és narancsot – merthogy ez a fő szezonja, a tél (korábban azt hittem, azért télen eszünk mi itthon déligyümölcsöt, merthogy ilyenkor nem jutunk hozzá friss hazai gyümölcshöz… Csak később raktam össze, hogy a citrusfélék ilyenkorra érnek be, és azokban az országokban is télen eszik, ahol honosak.) A hajókról pedig a hajnalban fogott friss halat vehetik meg a helybéliek, mindig sajnálom, hogy azokat én nem kóstolhatom meg azon frissiben megsütve...

A tengerpart csendes, üres ilyenkor. A pálmafákat becsomagolják a fagy ellen, a játszóterek, kabinok elhagyatottan ásítoznak.

Legfeljebb a kutyasétáltatók és a kocogók hoznak némi életet a partra.

És mégis, a szállodások odafigyelnek arra, hogy szinte minden nap elgereblyézzék a hullámok által partra sodort hínárt és kagylóhéjakat, így nem kell majd nyár elején egyszerre elvégezni a nagytakarítást!

Tengerhiányban szenvedő magyarként mindig szakítok időt ezeken a januári utazásokon arra, hogy legalább egy kis sétát tegyek a parton, zsebre vágjak párat a legszebb kagylóhéjakból, és nekiszegüljek a csípős, téli tengeri szélnek.

Idén először a kék eget is láttam a tenger fölött, ez nekem elég is volt.

Így még azt is könnyebb volt elviselni, hogy mire hazaértem, itthon újra leesett a hó…

Szeretettel: Nóra