Előző írásomban a férfiak nő-képéről volt szó. De a Málnalevéllel folytatott beszélgetés során az is nagyon érdekesen kiderült, hogy milyen férfi-képmások rajzolódnak ki előttünk, nők előtt.

Málnalevél említette a „hadvezér” típusú férfiakat, a „művészeket” és a „tanítókat”. Véleménye szerint ők mind hatalmas IQ-val, és szerény EQ-val rendelkező férfiak (gyengébben kedvéért az utóbbi az érzelmi intelligenciát méri). Nagy a társadalmi presztízsük, karrieristák és gyakran sebzettek.

Az én tapasztalataim egy kicsit árnyaltabbak ezekről a férfi-típusokról (már ha egyáltalán szabad tipizálni, azért ennek ugye mindig megvan az a veszélye, hogy figyelmen kívül hagyja az egyéniség valódi árnyalatait). Én ismertem olyan hadvezért, és tanítót is, aki nagyon is gazdag érzelmi élettel rendelkezett – noha ezt egy kívülálló soha nem vette volna észre. Mert azt ő megtartotta magának – az érzelgés nem tartozik másra, csak arra a néhány emberre, akit ő igazán közel enged magához.

A művész-férfi egy kicsit más tészta… ő gyakran tényleg oly mértékben önző, hogy az önmegvalósítás, tehetségének kiteljesítése érdekében beáldozza a kapcsolatait, és elvárja partnerétől, hogy végletesen elfogadó legyen, hogy elviselje még az elviselhetetlent is… cserébe viszont alig ad valamit. Erős kart, támaszt valószínűleg nem! De adja a szellemi izgalmat, a múzsa-lét érdekességét, és némi csillagport is, ami egy híres művészről az ő nőtársára hull… ami azért elég sok nőt vonz a művész-típusú férfiak felé!

Akkor választ jól párt magának a nő, ha mindezt mérlegeli: vannak-e gondosan elrejtett érzelmei annak a hadvezérnek, annak a tanítónak? Vagy csak a szellemi pezsgés izgalmát adhatja a társának?

Elég stabilan áll-e a földön az ember lánya ahhoz, hogy egy szárnyaló művészlélek ne borítsa fel? Meg tud-e alkudni a művész által nyújtottak érdekében azzal a sorssal, hogy mindig csak magára számíthat majd, hogy a család szekerét neki kell tolnia, a döntéseket legtöbbször egyedül meghoznia, büszkeségét is félretéve élnie…

Málnalevél úgy érzi: ezek a férfiak számára nem vonzóak. Ő egy gondoskodó, támaszt nyújtó, érzelmileg gazdag „mackót” keres… Ilyet bizony nem könnyű találni, mert - erről már többször írtunk – épp a nők ritkították meg ezt a férfitípust. Azzal, hogy feminista élharcosként kikértük magunknak, hogy egy férfi támaszára szorulnánk, mi magunk bátortalanítottuk el a gondoskodó férfiakat!

De azért a párkapcsolatban élő nők nevében mondhatom: létezik arany középút. Van olyan férfi, akinek a karriervágya nem nyomja el a család iránit szeretetét, aki megtalálja a működőképes egyensúlyt a férfiak állandó bizonyítási kényszere, és a kiegyensúlyozott családi élet között. Létezik olyan férfi, aki nem szégyelli kimutatni az érzelmeit – legalább a hozzá közel állók előtt nem. Létezik olyan erős karú macsó, aki azt is hajlandó elviselni, hogy mi, nők, nem mindig csak a tűzhely mellett szeretünk manapság álldogálni… 

Amit a nőkről szóló cikkemben is írtam, az viszont is nagyon igaz. Nem csak a férfiaknak jár köszönet azért, ha elviselik a nők gyengeségeit, és azzal együtt szeretni tudnak bennünket – hanem a nők is akkor nyerik el a szőke herceg kezét (szürke lovon, mert minden lovas ember tudja, hogy fehér színű ló nem létezik…), ha elfogadják a férfiban a gyengeségeit is. Azt, hogy fontos nekik a külvilág elismerése, éppúgy, mint a nyugalom és a gondoskodás, az otthon melege.

Nóra