„A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel – csak röviden, emlékeztető szavakban. Egy hónap múlva aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége a számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, milyen marhaságokon izgatja fel magát. Olyasmiken, amiknek napok múltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok. A sérelmek legnagyobb része pedig eloszlik a felejtéssel – ha az ember engedi magának, hogy elfelejtse ezeket. Nem véletlen, hogy a Bibliában is ez áll: „A bosszú az enyém, mondá az Úr”. Vagyis ne őrizd a sérelmeidet, és ne foglalkozz azzal, hogyan adod vissza azokat a pofonokat, amiket az élettől kaptál. Bízd ezeket Istenre!” – eddig az idézet Popper Péter „Lélekrágcsáló” című könyvéből.

És ez jutott eszembe, amikor visszagondoltam az elmúlt hetemre. Különösen stresszes hét volt, sokféle zűrrel-bajjal, bonyodalommal… Ha most leülnék, és megpróbálnám összeírni, hogy mi minden tett próbára ezekben a napokban, jó hosszú lista lenne - már ha egyáltalán össze tudnám szedni mindet. De valószínűleg már a fele sem jutna eszembe.

Az biztos: egy hónap múlva szinte mindet kihúzhatnám a listáról! Kit fog akkor már érdekelni, hogy leállt velem az autó az országút közepén? Hogy volt olyan nap, amikor egyszerre kellett volna négy különböző helyen lennem… Hogy összekaptam egy régi baráttal, olyannal, akivel szinte soha nincs köztünk még egy vita sem.

Mert ha ezeken rágódnék tovább, akkor nem jutna időm élvezni azokat a pillanatokat, amelyek jók, amikor nem történik semmi nyomasztó – hurcolhatnám magammal helyette az élet összes negatívumát, ahogy Popper fogalmaz.

Tanuljatok hát meg ti is felejteni, lerakni a fölöslegesen cipelt csomagokat, továbblépni.

Sőt: ennek továbbfejlesztése az, ha már a stresszhelyzet közepén eszetekbe jut: tényleg annyira fontos ez, hogy megüssön miatta a guta?! Tényleg megéri akár egy-két percig is rontani ezzel a saját kedvemet?

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden rózsaszín, nincsenek valós problémák az életben – természetesen vannak. De jobban jár az ember, ha a problémákat inkább megoldandó feladatnak fogja fel, és nem rombolja a saját egészségét azzal, hogy hosszan rágódik a sérelmein. Próbáljátok ki a Popper-ajánlotta buddhista módszert: listázzatok, ha másképp nem megy.

A bosszút pedig bízzátok Istenre.

Nyugodt nyári napokat kívánok:

Nóra