A Blue Valentine című filmről „perezvon” blogján olvastam, de amikorra ő megírta róla a cikkét, már én is eldöntöttem: ez a film engem érdekel. Nagyon kedvelem Ryan Goslingot, a film főszereplőjét: az a fajta fiatal színész, aki nem szívtipró-alkat, mégis mindig elhiszem, hogy a főszereplőnőt leveszi a lábáról. Ráadásul a vonzó átlagférfi karakterén túl is nagyon érdekes alakításokat láttam eddig tőle. A „Szerelmünk lapjai” című Nick Cassavetes-filmben, a „Maradj”-ban, amelyben egy öngyilkosságra készülő művészt alakít, a „Törés”-ben Anthony Hopkins méltó partnereként (ez azért elég sokat jelent!)…
A Blue Valentine nem való akármikorra – ha szórakozásra vágyunk, és a hétköznapi gondjainkat szeretnénk magunk mögött hagyni – akkor ne ezt a filmet válasszuk. Az a fajta alkotás, ami megráz, sokáig velünk marad, pedig semmi különös nincs benne.
Egy teljesen hétköznapi dráma, egy párkapcsolat története, de mint film, mesterien megírt és nagyon jól megrendezett mű. Ajánlom nektek „perezvon” írását róla: perezvonsgeometry.blogspot.com/2011/09/letezik-egy-megdonthetetlen.html
Mivel teljes mértékben egyet értek a filmkritikájával, nem is a filmről fogok most írni nektek – hanem néhány olyan gondolatról, amelyet a film generált.
Itt van például ez, amit a főszereplő férfi egy kollegájának mond a filmben:
„Úgy érzem, a férfiak romantikusabbak, mint a nők… Mi a házasság gondolatát is elutasítjuk, amíg egyszer csak jön egy lány, és hirtelen azt gondoljuk: bolond lennék, ha nem venném feleségül, ez a lány annyira csodás! De úgy tűnik, a lányok nem így vannak vele… ők a rendelkezésre álló lehetőségek közül választják ki a legmegfelelőbbet. „Ó, ennek a fiúnak jó állása van!”… Lássuk be, egész életükben a szőke herceget keresik, aztán végül ahhoz a fickóhoz mennek hozzá, amelyiknek a legjobb állása van, és aki nem fog lelépni…”
Tartok tőle, hogy a filmbéli Deannek igaza van, legalábbis egyre több nő adja fel az álmait az észérvekkel szemben. (Ha nem is mindegyik – én azért bízom benne, hogy maradtunk még páran, akik szerelemből házasodtunk, és nem érdekből!)
Vajon miért lett ez így? A nyilvánvaló evolúciós okok jutnak eszembe: hiszen a nőnek a legvonzóbb gének továbbörökítése van az ösztöneibe kódolva – ugyanakkor az eszünk tudja azt is, hogy egy alfahím nagy valószínűség szerint nőről nőre jár, nem marad gyermeke anyja mellett… Tehát férjnek, a gyereknevelés szakaszában már ideálisabb egy béta…Akinek jó állása van, és aki kitart mellettünk.
Nem hangzik valami romantikusan… Hogy van ez hát? Talán épp azért megy tönkre annyi házasság, mert a nők megalkuvóan választanak az elején? Feladják az ösztöneik diktálta, elemi vonzerőn alapuló párválasztás igényét, helyette a megbízható, ám érzelmileg nem eléggé megalapozott kapcsolatot választják – ám ez később visszaüt?
Azt a férfit, aki nem rengeti meg a nő összes sejtjét, akit nem tud testestül-lelkestül elfogadni, akit nem tud a saját alfájának tekinteni – sajnos egyre kevésbé viseli majd el a kapcsolat előrehaladtával, az idő múlásával.
Vagy akit nem ismer eléggé – ezért alakulnak oly gyakran rosszul a kényszerűségből kötött házasságok: ha jön a gyerek, és muszáj összeházasodni, mert a nő nem akarja elpusztítani saját magzatát. A filmbéli történetben éppen ez a helyzet (megspékelve még egy csavarral)… Bár szerelmesek egymásba, de nem volt elég idejük arra, hogy megalapozzák a családjukat. Kényszerhelyzetben döntenek egymás mellett, ez a sebtében összeütött építmény (a házasságuk) pedig az évek, a hétköznapok terhei alatt rogyadozni kezd.
És előbb-utóbb jönnek az olyan mondatok, amelyek a Blue Valentine-filmnek a legnagyobb erősségei (perezvon is kiemelte őket, de nekem is muszáj felidezni), a semmitmondó, ki tudja, milyen sérelmeket fedő vagdalkozások:
„Elegem van ebből…nem bírom tovább… Hagyd ezt abba! Eddig vagyok ezzel az egésszel…”
Nóra