Mostanában több olyan történetbe is sikerült belefutnom, ahol a szülő-gyerek viszony volt a középpontban. Helyesebben az a tény, hogy a szülő nem akarja, vagy nem tudja objektíven szemlélni a gyerekét, és sokan ebből adódóan szégyellnek olyan dolgokat, amit nem rejtegetni kellene, hanem orvosolni!
Egyik ismerősöm gyereke egy bátortalan kisfiú, időnként hatalmas dühkitörésekkel, de alapvető, korára jellemző mozgáskoordináció hiányával.
Azt gondolom, nekem annyiból van könnyebb dolgom, mint az átlagszülőnek, mert kritikus közegben nőttem fel, ahol nevén neveztük a dolgokat. Én sokáig azt hittem, ez mindenhol így van. Nagyon furcsa volt látni kamaszként, felnőttként, majd szülővé válva, hogy ez egyáltalán nem általános jelenség.
Ma józan paraszti észből okos ember tőkét kovácsol, és vagy kitanulja a pszichológiát, vagy elmegy életmód-tanácsadónak. Éppen az átlag problémamegoldó képessége miatt mindkettő keresett, és közkedvelt szakma.
Visszatérve a kisfiú történetéhez, nekem feltűnt, hogy nagyon „suta”, koordinálatlan a mozgása, és soha nem mászik fel sehová, nem hintázik, de az anyukáját ez sokáig nem zavarta.
Mígnem az anyuka három és félévesen elvitte egy szakemberhez, mert egyre kezelhetetlenebb lett a gyerek dackorszaka, és a szakember azonnal megállapította, hogy a mozgásfejlődése le van maradva, bizony baj, hogy nem mászókázik, és nem tud hintázni.
Egy másik történetben, egy másik kisfiú viszont nagyon csendes, lassú, szemlélődő gyerek. Az anyukája, aki óvónő, meg is jegyezte egyszer, az én három gyerekem rohangálása láttán a játszótéren, hogy: „na neked is vannak ám eleven gyerekeid!”.
Ez egyértelműen inkább leszólás volt, a hangsúlyából megítélve, mint dicséret, és ez egy pedagógustól még rosszabbul esik, mert ugye ő csak tudja, milyen egy gyerek: az enyémekben biztosan hiba van, és az ő aranyos, csendes kisfia a jólnevelt.
Aztán kiderült, hogy a kisfia az elsőben egész éven nem tudott megtanulni írni, és kiderítették róla egy felméréssel, hogy a jobb és a bal agyféltekéje közt nem megfelelő az információáramlás, fejleszteni kell.
Erre az anyuka annyira kétségbe esett, hogy milyen szégyen lesz ugyanabban az iskolában elsőt ismételni, bukott „szamár” lesz a gyereke, hogy átíratta egy háromnyelvű iskolába, ahol nem kell elsőben még írott betűkkel írni, csak nyomtatottal. Az már elkeseredésükben és „szégyenükben” nem jutott eszükbe a szülőknek, hogy csak idegen nyelven fog folyni a tanítás, ami egy átlagos gyereknek is megterhelő, pláne milyen zavart okoz majd az ő gyereküknél.
Harmadik történetem sem kevésbé tanulságos. Összefutottam egy kedves anyukával, aki megismerkedésünk tizedik percében elmesélte nekem, hogy a kisebbik fia három éves múlt, és még nem beszél, mert „lusta”. Kérdeztem tőle, hogy volt-e vele már valahol. Volt, és több helyen is azt mondták neki, hogy várjanak három éves koráig, majd utána biztosan elkezd beszélni, ha nem, majd akkor kell vizsgálgatni.
A gyerek elmúlt három, és az anyukája várta, hogy na akkor majd elkezd beszélni, de nem kezdett. Néhány rövidke szót kitalált, és azt adott tárgyakra használja, amit a család meg is ért, de a magyar beszédhez ezeknek sok köze nincs.
Mondtam neki, én nem várnék a helyében, mert ez nem lustaság kérdése, ha egy gyerek nem tud beszélni, és addig járjon szakemberekhez, amíg valaki meg nem mondja, mi a baj. Én javasoltam is neki egy központot, amelyről nagyon jókat hallottam a barátaimtól, több gyerek is jár oda tornára, fejlesztésre, pszichológushoz.
Egy hét múlva felhívtam telefonon, és megadtam a központ telefonszámát, mire kiderült, hogy egy ismerős logopédusnak, akivel jó barátságban is vannak, és aki addig azt mondta, hogy nincs a gyereknek baja, elmesélte, hogy én, –aki ugye csak egy anyuka vagyok!- mit mondtam. Erre a logopédus megállapította nagy gyorsan, hogy a gyerek mozgáskoordinációja fejletlen, és emiatt nem beszél: másfél évvel van elmaradva a korosztályától! Amikor rákérdezett az anyuka, hogy ezt miért nem mondta már hamarabb a logopédus, akkor azt válaszolta, hogy mert félt, hogy megbántja ezzel a szülőket!!!
Azt gondolom, ez a dolgok lényege, a logopédus megadta a választ, mi ezekkel az esetekkel a baj. Annyira nem akarunk szembesülni a gyerekeinket érintő problémákkal, hogyha ismerős, vagy barát a szakember, nem is meri felvállalni a szakmai véleményét, így persze akaratlanul is kárt okoz.
De miért is nem mert őszinte lenni? Mert nálunk ugye az a legáltalánosabb reakció minden hasonló problémára, hogy: „Az én gyerekem nem hülye! Nincs semmi baja!”
Ilyen általános hozzáállás mellett elég nehéz elfogadtatni, hogy egy lemaradással küzdő gyerek nem hülye, hanem segítséget igényel, és minél előbb, annál jobb. Egyetlen rosszat tehet ilyen helyzetben az aggódó szülő, ha halogat, meg homokba dugja a fejét.
Ez az utolsó történetem 35 évvel korábbról való. Egy kislány nem tudott járni. Elvitték a Pető Intézetbe, ahol pár hónap alatt látványos javulást produkált. Na de nagyon messze voltak a szülei, látogatni jártak havonta egyszer, és a gyerek csak azt látta meg a dolgokból, hogy itt vele mindenki "kemény", sokat kell dolgozni, és őt nem szereti senki, haza akar menni.
A szülei hazavitték, így maradt tolókocsiban egész életére, pedig azt mondták a fejlesztői néhány hónap munka után, hogy fog tudni járni.
Zsófi