Egy barátnőmmel beszélgetve két olyan történet is elém került, amelyekről érdemes elgondolkodni. Gyakran olvassuk a sajtóban, hogy csökken hazánkban a gyerekvállalási kedv – de a statisztikákat néha nehéz összehozni ezekkel a konkrét, hétköznapi élethelyzetekkel…

Egy harmincas évei végén járó nő beleszeret egy elvált, ötvenes évei elején járó férfiba. A nő szeretne szülni, a férfinak már van két kamaszgyereke – nem kér többet a pelenkázásból. A nő ettől szenved, múlik az idő – és ő szereti a férjét. A férj azt mondja: ha véletlenül úgy sikerülne, azért megtartaná a gyereket, de szándékosan ne… Gondoskodik is róla, hogy ne legyen. A nő lassan kezdi megbánni, hogy elmondta a férjének, amikor abbahagyta a fogamzásgátló tabletta szedését – mert ha nem tette volna, akkor az ő kezében lenne a döntés! Hazudhatná azt, hogy szedi…

De így egyedül a férfi dönt – és ő úgy dönt, nem lesz gyerek… Egy olyan nőnek, aki vágyik rá, nagyon nehéz beletörődni abba, hogy soha nem válhat anyává. Mi a jó döntés? Ha vállalja a szakítás kockázatát, és dűlőre viszi a dolgot a férjjel – ha megpróbálja mégis, valahogy meggyőzni róla, hogy a kapcsolatuk nem sérülne, hanem kiteljesedne egy gyerektől? Vagy adja fel azt, ami az életben a legfontosabb, és öregedjen meg kettesben a férjével, esetleg maradjon egyedül…?

A másik pár története sem sokkal jobb: ott is a férj érkezett egy rosszul sikerült első házasságból. Első gyermeke még csak négy éves – de ő már azt a gyereket sem akarta (ezen a ponton elgondolkodtam: milyen érzés lehet egy négyévesnek, ha az apja azt sugározza felé, hogy bárcsak meg se született volna?!). Természetesen mereven elzárkózik az új házasságban az újabb gyereknek még csak a gondolatától is. A nő pedig, talán önvédelemből, meggyőzi magát: neki sem annyira fontos ez… Persze a barátnőivel folytatott bizalmas beszélgetésekben azért kibukik az igazság: már negyvenes évei elején megkeseredett, az élettől semmit sem váró ember a feleség, akit férje megfoszt az anyaságtól.

De tudok olyan esetet is, amikor fordított a helyzet. Egy harminc körüli nő, amikor kapcsolata komolyra fordul a fiújával, elmondja: egy örökletes betegség miatt nem szabad szülnie, a terhesség ártana az egészségének… A fiú elfogadja, telnek-múlnak az évek – majd egyszer csak a nő bejelenti: egy ideje már megcsalja, mást szeret. Szakítanak, a nő pedig kevesebb mint egy év múlva gyereket szül az új fiújának…

Mivel ez a konfliktus az én házasságomban nem merült fel, nehezen tudom beleélni magam a helyzetükbe. Hogyan döntenék én hasonló helyzetben? Fontosabb lenne-e a párkapcsolatom a gyerekvállalásnál? (Szinte biztos vagyok benne, hogy nem!) Le tudnék mondani egy mégoly nagy szerelem kedvéért is arról, hogy anya legyek?

Azt hiszem, küzdenék minden eszközzel. Igyekezném megértetni a másik féllel, akit szeretek, hogy ez nekem mennyire fontos. Igyekeznék eloszlatni a félelmeit, megmutatni, hogy a rossz tapasztalatai ellenére a gyermekvállalás nagy boldogság is lehet azzal, aki a megfelelő partnerünk.

Szüleink-nagyszüleink idejében, de még a pár évvel idősebb testvéreink idején is teljesen természetes volt egy pár számára, mindkét fél számára, hogy a tartós együttélés, de pláne a házasság természetes velejárója, kiteljesítője a gyerek! Hol veszett el a fajfenntartó ösztön ezekből az emberekből?

Igen, megértem én azt is, hogy egy elromlott házasságból egy új kapcsolatba lépve valaki úgy érzi: elég volt végigcsinálni a kicsi gyerekkel járó nehézségeket egyszer. Csakhogy a másikat, akit szeretünk, embertelen önzés elzárni egy akkora boldogságtól, amit a gyerek érkezése jelent!

Én arra biztatnék mindenkit, aki hasonló konfliktusba kerül a párkapcsolatában: mondja el a másiknak, hogy mit érez. Akkor is vívja meg ezt a csatát, ha már előtte úgy érzi: reménytelen. Szerintem kevés az igazán reménytelen helyzet, és olyasmiért, ami nagyon fontos nekünk, érdemes küzdeni.

Nóra