Ma elballag a kisebbik fiam az oviból. Nem nagyon örülök neki, hogy szokássá vált minden oktatási intézményben a ballagtatás, számomra az egyetlen "igazi" ballagás a középiskola végén történik. Akkor lép át a gyerek igazán a felnőtt létbe, az érettségivel együtt ez az igazi mérföldkő. Sajnos már láttam olyat is mostanában, hogy ovis tablót készített egy csoport - meg is lepődtem, hogy amikor egyre nehezebben nyögik ki a családok a gyerekneveléssel járó kötelező kiadásokat, miért vállal még valaki önként egy ilyen felesleges, lényegtelen költséget. Nagyon örülök, hogy a mi csoportunkban ez nem merült fel.

De természetesen érthető az is, hogy a gyerek első oktatási intézményétől, ahol 3-4 évet eltöltött, el kell búcsúzkodni. Csak talán az ilyen rendezvények külsőségeit, arányait érzem túlzásnak. 

Ráadásul egy 7 éves gyereknek talán túl nagy megterhelés lelkileg az efféle elválás, nem kellene még ezt fokozni is azzal, hogy hetek óta szomorú, búcsúzó, az elválás szomorúságát hangsúlyozó énekeket gyakorolnak... Az én fiam legalábbis láthatóan nehezen viseli ezt.

Meg is beszéltük már az elmúlt héten többször, hogy mindannyian, az egész család sírni fogunk a ballagáson! A kicsi azért, mert az egyik éneknek különösen elszomorító a szövege - ha odaérnek, ő biztos nem állja majd meg könnyek nélkül! A nagyfiam azért, mert most már nem lesz ürügye arra, hogy visszajárjon a régi ovijába, legalább néha beköszönjön kedves óvónénijeinek... A férjem azért, mert elég könnyen meghatódik, még ha nem is szereti nyilvánosan törölgetni a szeme sarkából a könnyeket... Én pedig azért, mert én mindenen meghatódom!

Úgyhogy egy jó nagy adag papírzsebkendővel felszerelkezve megyünk ma búcsúzni, és persze viszünk fényképezőt is, meg a telefon kamerájával is megörökítjük majd a ballagó műsort. Egy hasonló cipőben járó barátnőm azt tanácsolta, hogy én fényképezzek az eseményen - mert ha a kamera lencséjén keresztül nézem, akkor valahogy jobban sikerül érzelmileg távolságot tartanom, és kevésbé fogok pityeregni... Majd meglátom, hogy alakul - mindenesetre már attól elszorul a torkom, hogy ha belegondolok: milyen gyorsan eltelt ez a kétszer négy év - hisz mindkét fiam 4-4 évet töltött az óvodában -, milyen kis törékeny, majdnem-baba korban érkeztek meg az öreg falak közé, és mennyire megváltozva, magabiztosan, okosan és önállóan hagyják ott!

Azon pedig, hogy milyen lesz az iskolakezdés, hogyan sikerül beilleszkednie, megszereti-e az új környezetet, az új szabályokat, a tanító  nénit - még ráérünk töprengeni!

Nóra