Bevallom, nekem ebben az évben nem jött magától a karácsonyra várakozó hangulat. Hogy a hosszú, meleg ősz, a későn érkező fagyos idő okozta-e, vagy a napi gondok, azt nem tudom, de nyűgösen teltek el az első decemberi napok. Aztán apránként elkezdtem érezni, hogy idén is lesz karácsony, amikor majd megállunk pár napja a nagy rohanásban, és csak egymásra figyelünk itthon.
Először a beigli- és mézeskalácsreceptek cserélgetése indult meg, aztán a telefonálgatás a családban - ki minek örülne? Melyik napját az ünnepeknek hol töltjük majd? A Mikulás érkezése előtt a gyerekekkel közös kézműveskedés felidézte bennem azt is, amikor én voltam gyerek, és ilyenkor színes papírcsíkokból füzért ragasztgattunk a nővéremmel karácsonyfadísznek. A Mikulás meghozta az első néhány szem szaloncukrot is. A gyerekek minden reggel jókedvűen kelnek, mert bontogatják az adventi kalendárium ablakocskáit. Vasárnap már a második gyertyát gyújtottuk meg az adventi koszorún. És becsomagoltunk egy nagy kartondoboznyi játékot, kinőtt ruhácskát, édességet egy olyan családnak, akinek nem telik karácsonyi ajándékra.
Tegnap pedig egy barátnőm két hatalmas tál süteménnyel ugrott be hozzám - a gyerekeimnek sütötte...! Neki magának nincs a szülein kívül senkije, szomorkodik is emiatt eleget - de tegnap egy nagyon fontos dolgot mondott (ami, remélem, közelebb viszi majd őt is ahhoz, hogy megkapja nagy vágyát, a családot!): "Amikor gyötör a szeretethiány, mindig eldöntöm: ha engem nincs, aki szeressen, akkor majd én szeretek másokat!".
Így történt, hogy a karácsony szelleme szépen, lassan, észrevétlenül mégiscsak belopózott hozzám. De azért jó, hogy még van két hetünk rá, hogy egészen megérkezzünk a karácsonyfa alá!
Jó készülődést kívánok nektek is, a háztartásban is, meg lélekben is.
Nóra
