Klaró vetette fel, hogy adhanánk itt egymásnak főzési tippeket, de ez teljesen egyezik az én szándékaimmal is. Nagyon szeretek főzni, nekem ez sohasem volt kellemetlen kötelesség. Sajnos enni is szeretek, meg az egész családom is szeret, így aztán van hálás közönségem is hozzá. A család férfiága az olasz kultúra és gasztronómia nagy rajongója, a férjem sokáig dolgozott is Olaszországban, többek között étteremben is. Úgyhogy nálunk az olaszos ételek mindennaposak. De anyukámtól az igazi, jó, hagyományos magyar házikoszt főzését tanultam meg, már 14 évesen kötöttünk egy megállapodást vele: minden szombaton én főzöm a családnak az ebédet. Így aztán elég hamar tettem szert a szükséges gyakorlatra. A férjemmel 3 évig egy éttermet is vezettünk, de ezt fedje a jótékony feledés homálya… Igazán az utóbbi két-három évben érzem azt, hogy általában jókat, fantáziadúsan és rutinosan főzök (na, most jól feldicsértem magam…), és volt néhány emlékezetes sikerem is (pl. mikor a gyerekeim tavalyi szülinapi zsúrjára vagy 8 féle húst sütögettem, és a legnagyobb ínyenc vendégek is nagyon dicsérték) – de a legjobban Matyi fiam dicséretét becsülöm, aki tömören csak annyit mondott a tányérja fölött, félig teli szájjal kb. 5 éves korában: „a miskolci lányok nagyon jól főznek…”. Ja, és a férjem cukrász végzettségű is, a családunk pedig jobbára abból él, hogy van egy fagylaltozónk… Így a sütés és a desszertkészítés témáköreiben is otthon vagyok valamennyire. Hogy ne tűnjek annyira nagyképűnek, elárulom, nálunk is előfordul, hogy a gyerek fintorog valamely remekművem láttán, és közli, hogy inkább csak virslit szeretne… Ilyenkor meg nem értett zseninek érzem magam, és bosszúból elhatározom, hogy egyszer úgyis lesz egy jó éttermem… Úgyhogy induljon a gasztro-topik, én ezt tudom hozzátenni.
