- avagy hogyan válasszunk óvodát, iskolát? Jót vagy rosszat teszünk vele, ha „burokban” neveljük? Az előző cikkekhez több olyan hozzászólásotok érkezett, ami érintette ezt a témát, ezért nyitok neki egy új vitafórumot.
„Turoskardinális” ezeket írta a témáról: „A hagyományok őrzése nagyon fontos ( lenne) , és akár tetszik, akár nem, ezt általában az egyházi fenntartású (vagy alternatív) oktatási intézményekben tartják számon . A lányom eddig állami óvodába járt, de ebben az évben átvittem egy egyházi óvodába. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. És most nem a közös liturgiákról beszélek, hanem egyáltalán a gyerekekhez való hozzáállásról, törődésről . Sok olyan szülő is hordja oda a gyerekét, aki nem templombaj áró típus , de látja a színvonalbeli különbséget. És a gyereken keresztül időnként a szülőt is lehet alakítani...
Az állami oktatási intézményekben siralmas a helyzet, híven tükrözi a magyar társadalom jelenlegi állapotát. És „..ha egyházi óvoda van a környéketeken, akkor iskolának is kell lennie... Ha sikerül 18 éves koráig kihúzni egy ilyen környezetben, akkor talán nagyobb esély van rá, hogy "az Életbe" kikerülve nagyobb vértje lesz, mint a többieknek. Nem mondom, hogy ez biztos megoldás; saját környezetemben látom, hogy az egyházi iskolába is bekerül mindenféle gyerek, de -egyrészt : a "mindenfélék" kisebbségben" vannak, másrészt - ha elég következetes az iskola vezetése, és odavaló tanárokat vesz fel- jobban tudják kezelni ezeket a gyerekeket.”
Klaró:„Fontos nekem, hogy a kisfiam tisztába legyen a jó, a rossz, fogalmával, hogy becsületes legyen és szeresse a társait, ne legyen gonosz, ne bántsa a gyengébeket. Igyekszünk is ebbe az irányba terelni. A visszajelzések szerint talán nem is csináljuk túl rosszul, mert mindenki kedves, érzékeny, empatikus gyereknek látja. De néha meg pont az a bajom, hogy olyan "anyámasszony katonája", azaz kicsit jobban is kiállhatna magáért.”
Nálunk a helyzet eléggé cifrán alakult. Amikor még a nagyobbik fiam sem volt óvodáskorú, elkezdtünk körülnézni a baráti körben, kinek van oviba járó gyermeke, milyenek a tapasztalataik. Szerencsére elég sok hasonló korú gyerekkel vagyunk körülvéve. Kiderült, hogy kizárólag azok a barátaink elégedettek maradéktalanul az óvodával, akiknek egy bizonyos (katolikus) oviba jár a gyereke. A többiek panaszkodtak a nemtörődöm óvónőre, a verekedős, káromkodós ovistársakra, akiktől nemhogy fejlődne a gyerek, de inkább csak elvadul… Így egyértelművé vált számunkra, hogy hová írassuk be a nagyfiunkat, amikor eljött az ideje. Nem is csalódtunk, meghitt, családias légkör, egymásra figyelés, érzékenység, szellemi és lelki jó légkör vette körül mindkét fiunkat az oviban. A szülőtársakból igazi baráti kör alakult, összejárunk a mai napig sokukkal. Amikor a fiam a nagycsoportot elvégezte, a csoportja fele iskola-előkészítő csoportba került, amit lurkó-osztálynak neveznek, az ovin belül található, és valamiféle egészséges átmenetet ad az óvoda és az iskola között. Ámde a fiam születésnapja augusztus végén van, ráadásul súlyosan koraszülötten jött a világra, ő még ráért a továbblépésre – maradt még egy évig nagycsoportban, az addigi óvónénikkel. Szándékaink szerint ezután elvégezte volna a lurkó-osztályt, és így csak 8 évesen kezdte volna el az elsőt az iskolában. Ezzel egyetértett az óvódavezetőnő is, és az egyházi iskola, amely közös intézményhez tartozik az ovinkkal, természetesen átvette volna a fiamat a lurkó után.
Csakhogy… Csakhogy a magyar oktatási rendszer „áldott” megreformálói beleköptek a levesünkbe. Jött ugyanis épp tavaly egy új rendelet, ami kötelezővé tette a 7. évüket betöltő gyerekek beiskolázását. Kivétel NINCS. Hosszas nyomozás, a minisztériumi hivatalnokokkal folyatott eszmecsere után bebizonyosodott: csak abban az egy esetben maradhat még az oviban (lurkó-osztályban) a fiam, ha a helyi nevelési tanácsadó olyan szakvéleményt ad róla, hogy még nem iskolaérett. Ámde a fiam okos gyerek. A nevelési tanácsadó tesztjeit szinte hibátlanul teljesítette, összeszedett volt, és megmutatta, mit tud. Igazán kitett magáért… A teszt után a nevelési tanácsadó közölte: szó sem lehet róla, hogy ez a gyerek ne menjen iskolába, hisz annyira jóeszű, igényli már az iskolát. Hogy a koraszülöttség nyomán a mozgása fejletlen? A finommotoros mozgása éretlen? A fizikai állóképessége gyengébb a kortársainál? Igen, ez igaz… de olyan ügyes, az eszével jól kompenzálja a hiányosságait…
Ezt aztán le is írta a szakvéleményben. És ezzel bezárult a kapu azelőtt, hogy a fiam iskolaelőkészítő lurkó-osztályba kerülhessen.
Hogyan tovább? Két lehetőség volt. Vagy megy az egyházi iskolába, és azokkal a kortársaival lesz elsős, akik már kijárták a lurkót, és ott már a legtöbben megtanultak írni, olvasni… Hozzájuk képest jelentős lemaradásban lesz. Ráadásul ez az egyházi általános iskola nem a fontolva haladásról híres… Finoman szólva hajtják a tempót, a 30 fős osztályokban nem érnek rá pátyolgatni azt, aki lemarad. Éreztem, éreztük, hogy ez akkora kihívás lenne a fiamnak, aminek nem tudna megfelelni. És a nagy esze ellenére már elsőben bekerülne a lassú, ügyetlen gyerek skatulyájába… ez végzetes lenne a számára, mert a kudarctűrése pocsék… ami nem megy neki, abba bele sem fog inkább!
A másik utat választottuk. Kivettük a lelkileg, szellemiségében burkot jelentő egyházi oktatási rendszerből, és bedobtuk szegénykémet „az oroszlánok közé”… Egy sima, körzeti általános iskolába, ahol viszont megtaláltuk neki a világ legjobb tanítónénijét – aki késleltetett írástanítással (Meixner-féle diszlexia-megelőző módszer), sok szeretettel, a maguk tempójának megfelelően tanítgatja őket. Ráadásul természettudományos szakosodású az osztály: ez a fiam legfőbb érdeklődési köre. Egy gyereket kivéve senki nem tudott írni-olvasni az év kezdetén, így a fiam sem számít „lemaradottnak” semmiben. A tanulási nehézségeit így sikerült megelőzni, elkerülni, ezt az azóta eltelt hónapok bebizonyították.
Csakhogy… Csakhogy a fiam döbbenten tapasztalta (a szünetekben kevésbé, mert olyankor a tanítónéni végig velük van, és figyelemmel kíséri őket), de napköziben annál inkább, hogy a gyerekek szórakozásképpen VEREKSZENEK egymással… Egészen durva esetekkel indult az első osztály. Horrorfilmet mesélő osztálytárs. Káromkodó elsősök. Fejberúgott gyerek, és az ennek nyomán beinduló megtorlások, bandázás… Ellopott játékok. Bevallom, még én is döbbenten hallgattam a történeteit minden nap. Hát még átélni mennyire megrázó lehet ezt egy kis elsősnek… ez az oviban nem volt. És hangsúlyozom: nem egy józsefvárosi iskoláról beszélünk, hanem egy Budapest közvetlen vonzáskörzetében található, jómódú kisváros jóhírű iskolájáról.
Hát így alakult, hogy már 7 évesen meg kell tanulnia megvédeni magát. Ez napi programmá vált nálunk: bonyolult konfliktuskezelő technikákon agyal minden este, beiratkozott kungfura (az én nyiszlett kisfiam!), és minduntalan tanácsot kér, hogy hogyan válaszoljon ennek vagy annak a gyereknek a piszkálódására, esetleges agressziójára. Amilyen korán csak tudom, hazahozom, nem marad napköziben, csak azokon a napokon, amikor valami szakkör miatt kell neki. Az osztályfőnökét bevonom, ha elfajul a helyzet, és ő nagyon jól kezeli a konfliktusokat.
És próbálok neki tanácsokat adni. De leginkább a lelkét megerősíteni, felvértezni a bántások ellen, és sok-sok szeretettel ellensúlyozni a mindennapos agresszív légkört. Ami persze idővel javulni is kezdett – a fiúk már nagyjából lejátszották mostanra a hatalmi harcaikat, mindeki kivívott magának valamilyen helyet a közösségben. Túl vagyunk a nehezén.
Legalábbis ezt remélem.
Üdvözlettel:
Nóra
