Az ünnep előtti utolsó bevásárlásból hazafelé autózva azon tűnődöm, vajon a mérleg melyik serpenyője a nehezebb… Az egyikbe sajnos ma is került súly jócskán… Az őrülten rohangáló, zaklatott és rosszkedvű emberek. A kifosztott polcok az áruházban – még mindig nem tanultuk meg, hogy ez az ünnep nem erről szól?! A rosszarcú fickó, aki a kasszánál a szalagra pakol 20 tárgyat, de a huszonegyedikkel megpróbál kisunnyogni… persze sikertelenül. Szirénázik a riasztó, jön a biztonsági őr. Mindezt tetézi az a sok száz ember, aki unott képpel végignézi, hogy egy kismama kisorakozza a végeláthatatlan sort egy körülbelül egy hónapos kisbabával a vállán … miközben a papa idegesen és tehetetlenül toporog körülöttük. Amikor végre sorra kerülök, magam elé engedem őket – látnotok kellene az arcukat!

Én pedig azon csodálkozom azóta is, hogy nem ez a természetes? Már tényleg itt tartunk? Az emberek tökéletesen megfeledkeztek róla, hogy karácsonykor egy kisded születését ünnepeljük, aki felnőve próbált nekünk elmagyarázni, tanítani egyet s mást?

Talán mégsem feledkezett meg erről mindenki. Azért a mérleg másik serpenyője sem üres, még ma sem. Sokat javít a hangulatomon az sms, amit egy barátnőmtől kapok: ma világra hozta egészségben, boldogságban a negyedik gyermekét! Isten éltesse Jánoskát és a szüleit! És ott van a serpenyő jobbik felében még megannyi más is… Például a kisebbik fiam jó szíve – aki bármit, gondolkodás nélkül odaad - a csokoládéját, a karácsonyi vásárban kapott gyertyácskáját – bármit, ha a bátyja kéri. Vagy például egy jó beszélgetés, olyasvalakivel, akivel tíz éve készülünk beszélgetni egy jót, de eddig valamiért sohasem sikerült… közénk álltak buta félreértések, kicsinyes megbántódások. De csak mostanáig! A tiszta lap, amit vele kezdünk, szintén lehúzza a mérleg jobb serpenyőjét. A többit már nem is sorolom – pedig sorolhatnám.