A következő néhány cikkben megint egy könyv kapcsán írok majd nektek, de nem könyvajánlót. A sztori, ami továbbgondolkodásra ihletett, egy amerikai újságíró-írónő önéletrajzi története, velem épp egyidős. 31 éves korában hat év házasság után ül a szép, nagy házában, és rádöbben, hogy ő nem is ilyen életet szeretne. Nem akar gyereket szülni, nem akar felső-középosztálybeli amerikai feleség lenni… És nem akarja leélni az életét azzal a férfival, aki mindent rá épített - mert nem boldog mellette.
Ez még önmagában nem is lenne olyan nagy ritkaság – sokan járnak így, és szerencse, hogy még a családalapítás, gyermekszülés előtt rájönnek, hogy nem azon az úton járnak, amelyiken szeretnének. Így legalább nem teszik tönkre az utódaik életét… Csak a párjukét. Mert egy házastársnak elég nehéz azt megemésztenie, hogy látszólag semmi baj, nem történt semmi drámai, csak a nő, akit szeret, valami másra vágyik…
(Ez a könyv egyik jelentős dramaturgiai hibája szerintem: az írónő utal rá, hogy van valami konkrét oka is annak, hogy nem akar többé a felesége lenni, de elintézi ezt a nem elhanyagolható kérdést egy pár homályos mondattal: …”túl szomorú és túl személyes ahhoz, hogy itt megosszam a nyilvánossággal. Egy csomó mindenben én is hibáztam, de a problémáink jó része visszavezethető a férjemre…Mégis úgy érzem nincs jogom arra, hogy a férjem problémáit ezeken a lapokon kiteregessem…” – Ennek következtében azonban a könyvet végig azzal az érzéssel olvastam, hogy ez egy jó dolgában magával mit kezdeni nem tudó, a gyerekszüléstől menekülő, túlemancipált, hisztis nő… aki hatalmas ramazurit kavar maga körül, de maga sem tudja, miért. Az ember nem dúlja fel az életét alapos indok nélkül, ha pedig nem tudom az indokát, nem tudom őt szánni és szeretni, míg a történetét olvasom…)
Mindenestre fejest ugrik a válásba, amit a sértett férj kellően megnehezít neki, anyagilag „lenullázódik” – na itt válik a magyar olvasó számára igazán irritálóvá a történet… Ugyanis a válás után elhatározza, hogy nekiáll megkeresni önmagát. Méghozzá nem is másképp, mint úgy, hogy UTAZGATNI KEZD… Elmegy élete három álom-helyére, 4-4 hónapra: Itáliába, Indiába és Indonéziába… (S mindezt anyagilag lenullázva – egyetlen anyagi forrásból: az előlegből, amit a könyvkiadó az út során megírandó könyvre fizet neki! Ejj, micsoda szerencsés sorsú nők vannak a világ jobbik felén!) Célja, hogy az olasz dolce vitában feltöltődjön, az indiai asramba elvonulva jógázzon, meditáljon, és végül egy indonéz füvesember segítsen neki megtalálnia az új életét.
Én ezt az egészet rendkívüli tévedésnek tartom. Mindig is azt vallottam, hogy önmaguk elől nem futhatunk el. Ha a körülményeinket meg is változtatjuk, a belső problémáink velünk jönnek. Ezért utazgatás helyett ott és akkor kell megoldanunk az életünket, ahol vagyunk. Persze nem vagyunk egyformák. Van, akinek a környezetváltozás segít. És vannak olyan problémák is, amelyek egy másik kultúrában, másik életmódban könnyebben megoldhatóak. Na meg utazni, egy másik kultúrát megismerni jó… annak, aki teheti. De a lelki zűrön szerintem nem segít.
Ha azonban eltekintünk az álomszerű körülményektől, meg a nem túl szimpatikus főszereplőtől, vannak ennek a könyvnek erényei is. Például azok a részek, amelyek Liz lelkiállapotát mutatják be, amelyek nem az anyagi és gyakorlati okokból számunkra elérhetetlen utazás állomásairól szólnak. Hanem a lélek, az önmegvalósítás, az énkeresés állomásairól. Amelyek közül először a depresszióról szóló részt emelem majd ki nektek. Tehát: folyt.köv.