Az angol Daily Mail újságírónője, Samantha Weinberg hősies tettre szánta el magát kb. 2 éve: a környezet kímélése érdekében elhatározta, hogy egy egész éven át nem vásárol semmit. Mivel két gyermekes családanya, a nemvásárlásnak megszabott bizonyos ésszerű korlátokat: az alapélelmiszereket, a tisztítószereket, a gyerekekre való cipőt nem tagadta meg a családtól. De minden egyéb, fölöslegesnek, vagy inkább elkerülhetőnek ítélt kiadást elkerült. Saját magának nem vásárolt egyetlen ruhadarabot sem, csakúgy, mint magazinokat, vagy bizsut vagy más olyasmit, amit azelőtt szinte csak időtöltés gyanánt vett meg, esetleg azért, hogy örömet szerezzen magának.
A családnak és a barátoknak vett ajándék-halmok helyett is különféle ötletekkel állt elő az egy év során: a gyerekei sem tárgyakat kaptak a szülinapjukra, hanem a kicsit lovaglós piknikre vitte, a nagyobbiknak rock-koncertjegyet vett. A barátnőknek csinos teáscsészékből gyertyatartókat készített, a testvéreinek mini-fűszernövénykertet ültetett.
Anyagilag sem járt rosszul: havonta kb. 500 fontot (azaz 150 ezer forintot) takarított így meg, de ami még ennél is jobban meglepte: rengeteg időt! Utánajárt ennek a kérdésnek: kiderült, hogy az angol nők átlagosan évente 399 és háromnegyed órát töltenek vásárlással… ebből 100 órát ruhavásárlással, 40 órát cipőkkel, 31 órát könyvvásárlással, 49 órán át kirakatokat nézegetnek, és 94 órát azért az élelmiszervásárlással is eltöltenek… Samantha Weinbergnek tehár rengeteg szabadideje támadt, amikor mindezt kihagyta az életéből.
A vásárlás nélkül eltöltött egy év csodás hatással volt rá, megtanult a parkban sétálni, élvezni a megnyert időt, a saját maga termesztette zöldségek ízét – és hősiesnek érezte magát ettől az egésztől. A történetét végül megírta egy naplóban, amit aztán meg is jelentetett, ebből lett a hír, ami hozzám is eljutott. Egy magyar internetes magazin is tudósított róla.
Hát, számomra itt vált izgalmassá az eset. Mert a magyarok úgy reagáltak rá, ahogy kellett: jócskán felháborodtak. A hozzásszólásaikban emlékeztettek arra, hogy mennyire messze áll ma a fentiektől egy magyar, kétgyermekes anyuka… Hisz nálunk mindennapos, hogy egy átlagfizetésű nő 5-10-15 éves ruhadarabokban jár, hogy gondot okoz az ajándékozás a szülinapokon… Ha mindenki regényt írna erről, akkor Dunát lehetne rekeszteni a szakirodalommal…
És hosszú évek alatt sem tudunk eltölteni 40 órát cipővásárlással – maximum azért, mert ennyit kell keresgélni, míg az ember normális áron talál egy olyat, ami a lábára való és emberi külsejű…
Talán az élelmiszervásárlással töltött időben versenyre tudunk kelni az angol háziasszonyokkal – mert a magyar anya kénytelen utánajárni, megnézni, hogy mi hol olcsóbb, elmenni a távolabbi üzletbe, ha ott akciósan kapható valami… A falvakban élők legtöbbje megtermeszti magának ma is a zöldséget-gyümölcsöt, és nem elsősorban a környezetpusztítás elleni tiltakozásul…
Egyszóval az angol újságírónő nagyszerű kezdeményezése fényesen rávilágított a fogyasztói társadalom hibáira és igazságtalanságaira: van, akinek sok a jóból, és attól válik hőssé, hogy képes nem költeni feleslegesen a pénzét. Miközben a csendesebb többség attól lesz igazi hős, hogy a semmiből, nevetséges jövedelemből is emberi életet tud élni, és biztosítani a családjának.
Ahogy az egyik magyar hozzászólásban írta egy nőolvasó: „…mától én is büszke tagja vagyok a ’ma sem vásároltam magamnak Prada cuccot’ mozgalomnak…”
De legalább egy vigaszunk lehet nekünk, magyar átlagembereknek: hogy a környezetet, azt mi is kíméljük… Szinte semmilyen fölösleges holmit nem vásárolunk. Hurrá!
Nóra