Tegnap volt harminc éve, hogy 1980. május 26-án Farkas Bertalan elindult a világűrbe Valerij Kubaszovval a Szojuz-36 fedélzetén, hogy megérkezzenek a Szaljut-6 űrállomásra, ahol már Leonyid Popov és Valerij Rjumin várta őket.

Az esemény megünneplésére űrhajós kollégái Magyarországra látogattak, hogy Farkas Bertalannak személyesen gratuláljanak és vele együtt emlékezzenek. Az ünnepségen elhangzott, az Interkozmosz űrkutatási együttműködés tette lehetővé, hogy a szocialista országok űrhajósai a Szovjetunió segítségével eljuthassanak a világűrbe. Farkas Bertalan és Magyari Béla két éves kiképzésen vett részt a Szovjetunióban, mindketten kiválóan teljesítették az előírt feladatokat és lettek űrhajósok.

Farkas Bertalan tudományos kísérleteket hajtott végre az űrben, majd 1980. június 3-án a Szojuz-35 űrhajó fedélzetén visszaérkezett a Földre.

A hír ennyi. Olvasva ezt felidéződik az emberben az a korszak, ha már élt. Nekem ez már nem történelem, nagyon furcsa, hogy ilyen jeles történelmi napokról én már saját élményeimet is elmesélhetem a gyerekeimnek, ahogy nekem meséltek a szüleim arról, milyen volt kisgyerekként megélni a második világháborút vagy majdnem felnőttként 1956-t.

Én 1980-ban negyedik osztályos voltam, ahogy most a lányom. Emlékszem, mennyire nagy esemény volt az első magyar űrhajós az űrben. Az egész osztály napokig csak erről beszélt és hihetetlen volt, hogy lesz nekünk is már egy "Gagarinunk"! Büszkék voltunk Berci bácsira, bár a mi kisdobos őrsünket nem neveztük át, de akkoriban sok más őrs megkapta Farkas Bertalan nevét.  

Abban az évben, 1980-ban minden a Szovjetunióról szólt...eljutott Farkas Bertalan az űrbe, és nyáron jött a moszkvai olimpia, az aranyos Misa macival.

Én tavasszal eljutottam egy iskolaidőben szervezett gyermeküdülőbe három hétre, amit nem szerettem, és alig vártam, hogy hazajussak egyszer végre. Életem első igazi barátját viszont ott ismertem meg, tíz évig rendszeresen leveleztünk, ma nem tudok már Zsuzsáról semmit, de legutolsó információim még pár évvel ezelőttiek róla. Akkoriban kaptam meg a fogszabályozómat, nagyon csúnya, hatalmas "szörnyeteg" volt, az első időben napi 16 órát kellett hordanom és nem tudtam pár hétig beszélni.

Tavasszal lett a nővérem húsz éves, hatalmas tortával ünnepeltük.

A nyáron megnéztük az Olimpiát, nagyon szép volt, akkor még gondolatban sem jutottam el odáig, hogy kilenc évvel később ott fogok lakni a sportolók számára készített "Olimpiai falu" mellett, amely Moszkva dél-nyugati részén helyezkedik el, közel a Lomonoszov egyetemhez és a "Park Kulturi"-hoz, ami Moszkva egyik legszebb parkja.

Aztán jött az ősz, nekem az ötödik osztály, amikor nemcsak felső tagozatos lettem, de másik iskolába is mentem. Busszal jutottam el a miénktől jóval nagyobb faluba minden reggel. Ott kezdtem el zongoraórákra járni, nagyon szerettem, bár Béla bácsi, a zenetanár, hetven körüli, időnként fáradt és ideges tanár úr volt, így félt tőle mindenki. Én botfüllel, de nagy lelkesedéssel az egyik kedvence lettem.

Elkezdtem oroszul tanulni, nagyon tetszett... a többi gyerektől eltérően. Vártam, hogy elkezdhessek egyszer majd kommunikálni idegen országok lakóival, ha elég szorgalmasan tanulom, milyen is egy szovjet úttörő és "papa csitaet", "mama" meg természetesen "gatovit uzsin" (akkor még nem vettem komolyan, hogy ez általában nem csak a nyelvkönyvekben van így, hogy papa olvasgat, míg mama a vacsorát főzi).

Ekkor ismerkedtem meg a történelemtudománnyal is, iskolai pályafutásom egyik legkedvesebb tanárától hallhattam először görögökről meg rómaiakról. Tavaly nyáron találkozhattam vele 25 év után először az első megszervezett osztálytalálkozónkon. Tipikus magyar sors, él, virul, tanítja a történelmet és az orosz helyett mostmár a németet rendületlenül és van harminc kecskéje. Sajtot készít, mert csak így tud megélni...napi 16 órát dolgozik, még a német hagyományörző csoportnak is ő a vezetője a feleségével, aki szintén tanár. (Itt elkezdhetnénk egy másik értekezést a "magyar szürkeállományról" és a "Hogyan éljünk /meg/ Közép-Európában?" témakörről.)

Beíratkoztam a számomra akkor hatalmasnak tűnő falusi könyvtárba és a buszmenetrendhez igazodva ott ültem el a szabad óráimat, soha annyi időm olvasni nem volt azóta sem, mint onnantól kezdve négy éven át. 

Eseménydús volt az egész év és ha valaki megkérdezi tőlem, mikor lettem "felnőtt", azt válaszolom: 1980-ban. Jó volt az az év, teljesen mindegy, mi emlékeztet rá, szívesen veszem: Isten éltesse Farkas Bertalant erőben, egészségben, éljen az első magyar űrhajós!

Zsófi