Ez az irodalmi idézet olyan világba kalauzol bennünket, amely távol áll a teás cikkemben nemrégiben leírt, „egyszerű” teázástól… Talán megértjük belőle, mennyire fontos része volt ez már 150 éve is az angol kultúrának.
„Csöngettem a teáért. A pincér előbukkant varázskulcsával, s vagy ötvenféle segédeszközt hordott be lassan a teafogyasztáshoz, jóllehet teának még nyomát sem láttam. Hozott egy teázóasztalt, csészéket, tálakat, tányérokat, villákat és késeket (szeletelőket beleértve), kanalat (kicsit, nagyot, mindenfélét), sótartókat, nehéz vasketrecbe zárt puha kis kuglófot, csöpp Mózes-kosárkában petrezselyemmel fölcicomázott vajat, haloványra lisztezett cipót, háromszögre vágott pirítós szeleteket, hátukon a tűzhelyrács mintáival, végül pedig vaskos családi hamvvedret: a pincér belenyögött, ahogy az asztalra tette, és arca elgyötört, megviselt emberről beszélt. Idáig eljutván a mulatságban, a pincér hosszabb távollét után ismét visszatért, s egy drága ékszerládikát hozott magával, amelyben gallyakat találtam. A gallyakat forró vízbe vetettem, s ilyenformán az egész körülményes majomcirkusz egy csésze nem-is-tudom-mit eredményezett Estella számára.”
(Charles Dickens: Szép remények, fordította Bartos Tibor)
Bevallom, Dickenst valamikor régmúlt tanulmányaim során olvastam utoljára, de nemrégiben egy mai regényben emlegették, hogy mennyire jól írt… Előástam hát, és nektek is melegen ajánlom: tegyétek ugyanezt. Kifejezetten vicces, fanyar angol humorral ír, persze nehezebb, veretesebb a nyelvezete (mint a fentiekből is látszik), mint egy mai regénynek, de tökéletesen fogyasztható.
Olyan, mint az angol ötórai tea: kicsit körülményes, de nagyon ízes...
Nóra
