- egy vita, ami újult erővel lángolt fel, és ami önmagában is nagyon sokat elárul rólunk: nőkről és férfiakról.
Bizonyára mindannyian ismeritek Dr. John Gray könyvét (vagy az onnan eredő bölcs megállapításokat): "A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek". Ez az a mű, amely a nemek gondolkodásmódja közti különbségek elfogadására buzdít, és azt vallja: ha beismerjük, hogy különbözőek vagyunk, sokkal megértőbbek leszünk a társunkkal, és így sok párkapcsolati buktatót elkerülhetünk. De nem Dr. Gray az egyetlen, aki azt az elméletet vallja: a nők és a férfiak eredendően mások, más az agyunk. Dr. Simon Baron-Cohen, aki Cambridge-ben pszichiátria és kísérleti pszichológia professzor, szintén olyan megállapításokra jutott, hogy a nemek közt alapvető, lényegi különbségek vannak, már ami az agyunk felépítését illeti: a nők agya olyan idegkapcsolatokkal rendelkezik, amelyek erősítik az empátiás (beleérző) képességünket, míg a férfiak a világ elemzésére alkalmasabb agyszerkezettel rendelkeznek. Dr. Luanne Brizendine neuropszichiáter pedig, a kaliforniai egyetem professzora két külön könyvben elemezte a női agy és a férfi agy sajátosságait. Ennek során megállapította pl. hogy a férfiak agya a problémák megoldására racionális eszközöket használ, és nem használja ilyenkor az érzelmekkel kapcsolatos agyműködés területeit. Hogy a szexuális késztetésért felelős terület a férfiagyban 2,5-szer akkora, mint a női agyban… A nőket pedig hullámvasút módjára viszi föl és le a hormonháztartásuk ciklikus változása – és csak akkor kezdik végre szabadon, „ember” módjára használni az agyukat, ha a gyermekeik már kirepültek.
Ezek a tudósok kutatási eredményeikkel nem új dolgokat tártak fel, hanem megerősítették, rendszerbe foglalták a két nemről szóló sztereotípiákat, az agyműködés műszeres vizsgálatával alátámasztva mindezt.
Ám ekkor berobban a köztudatba mindennek gyökeresen az ellentéte: Gina Rippon, az ausztrál Aston University professzora azt állítja, a fentiek mind hamis következtetések, amelyeket éppen a már említett társadalmi sztereotípiák ihlettek.
Azt mondja, az ideggyógyászok körében nő az aggodalom azt látva, hogy bizonyos kutatók divathóbort-szerűen félremagyarázzák a kutatási eredményeket annak érdekében, hogy alátámasszanak az emberi viselkedéssel kapcsolatos előfeltevéseket. Aki azt állítja, hogy jelentős különbség van a női és a férfi agy között, és ez a magyarázat a nemek társadalomban betöltött szerepére – az torzít.
„Ez nonszensz. Vannak nagyon kis különbségek a nemek között, de a hasonlóságok sokkal jelentősebbek.” Miközben a kutatók ma már képesek arra, hogy akár a neuronok szintjén megfigyeljék, mi történik az emberi agyban, a kutatásaikat még mindig olyan kérdésfeltevésekre alapozzák, melyek a hatvanas éves sztereotípiáin alapulnak...
Na, ezen elgondolkodtam. Aki valaha is részt vett bármiféle kutatásban (akár csak egy közvéleménykutatásban is), az pontosan tudja: mi minden múlik a kérdésföltevés módján. Hogy gyökeresen ellentétes dolgot lehet bebizonyítani ugyanazokkal az alapadatokkal, ha másképp tesszük fel a kérdést...
Vajon igaza van Rippon professzornak? És Dr. Cordelia Fine-nak, aki Sydney egyetemén kutatópszichológus, és arra figyelmeztet: mikor egy kutatási eredményt értékelünk, vegyük figyelembe a következőket – a kutatás hány férfi és hány nő vizsgálatával készült? Kis mintáknál még olyan apróságok is okozhatnak eltérő kutatási eredményeket, mint pl. hogy a vizsgálat alanya fogyasztott-e kávét a vizsgálat előtt… Létezik-e újabb kutatás, ami megerősíti az előző eredményét (általában a második, megerősítő eredményű kutatásról már nem szoktak cikkezni az újságok – de ettől még lehet, hogy vannak ilyenek)? Felhívja a figyelmet arra is: a jelenlegi tudásunk szintje az ideggyógyászati kutatások területén még nem elég magas ahhoz, hogy határozott kijelentéseket tehessünk ilyen téren – hogy vannak-e számottevő különbségek a férfiak és a nők agyműködésében.
Azt is fontos figyelembe vennünk: ha vannak is működési különbségek az agyunkban, azok nem feltétlenül veleszületett különbségek. Hiszen minden tettünk, minden megszerzett tapasztalatunk az agyunk idegpályáinak módosulását eredményezi. Ezért az, ahogy nevelkedünk, és a társadalom meglévő előítéletei befolyásolják, hogy milyenné válik az agyunk működése felnőtt korunkra! Dr. Fine szerint ez így működik: a lányokról mindenki azt hiszi, hogy kevésbé ügyesek bizonyos sportágakban, ezért nem is gyakoroltatják velük ezeket a sportokat – tehát ügyetlenebbé válnak ilyen téren. A fiúknak nem olyan jó a beszédkészsége a közhiedelem szerint. Ezért aztán a jó beszédkészségüket a pedagógusok hajlamosak nem figyelembe venni. Így idővel valóban rosszabb lesz a beszédkészségük a lányokénál…
Na, ezeket a véleményeket meg azzal kezdte támadni az ellentábor, hogy ostoba feminista dumák… És hogy egy laboratórium falai közé zárkózva talán egyformának tűnik az MRI-n át nézve a nők és a férfiak agya, de aki valaha is hallott már telefonon csevegő barátnőket, illetve egy sör fölött egymásnak sportról vagy hifiről dünnyögő férfiakat, az TUDJA, hogy nem működünk egyformán.
Kinek van igaza? Egyformán készül-e az agyunk gyárilag, és csak a társadalmi elvárások alakítják másra, vagy tényleg másképp vagyunk drótozva – ahogy hajlamosak vagyunk hinni?
Olyan érzés elolvasni az érveket és ellenérveket, mint amilyen Galilei kortársainak lehetett, mikor az addig szilárdnak hitt geocentrikus világképpel szemben a padovai professzor műszeresen igazolta, hogy a nap körül keringenek a bolygók… Ki tudja, kinek kell hinni?!
Nóra
