Egy tegnapi eset hívta fel a figyelmemet erre, megosztom veletek.
Van két barátom, nevezzük őket Henriknek és Péternek. Henriket 15 éve jól ismerem, Pétert az ő révén ismertem meg 2-3 éve. Mindkettőjükkel 1-2 havonta szoktam összefutni, de soha nem egyszerre. Ők ketten egymás legjobb barátai, egymáshoz közel élnek, minden nap találkoznak, közös punk-zenekaruk van, és a zenekari próbákon is hetente együtt töltenek két órát. Együtt járnak nyaralni, bár legutóbb már egy hosszú utazáson egymás agyára mentek – ám ezen gyorsan sikerült túltenniük magukat, mikor hazaértek az útról.
Tegnap Henrikkel találkoztam, aki a beszélgetés közben egyszer csak azt kérdezte tőlem: „…és hogy van Péter?”
Egy pillanatig azt sem értettem, pontosan mire is kíváncsi… Tőlem kérdezi, hogy hogy van a legjobb barátja?! Ezek összevesztek időközben, és már nem állnak szóba egymással..? Nagyjából ezek a lehetőségek futottak végig rajtam.
Fel is tettem neki ezeket a kérdéseket. Mire a válasz: „Ja, dehogynem. Ma is beszéltünk. Épp azért kérdem, mert az utóbbi napokban úgy láttam, valami baja van, rosszkedvű volt – és azt gondoltam, neked talán elmondta, hogy miért…”
Itt érdemes közbeszúrni: én tényleg az a típusú ember vagyok, akinek szeretnek megnyílni mások – közeli-távoli ismerősök egyaránt. Amikor irodában dolgoztam, nekem mondta el az egyik kolléga, ha megcsalta a feleségét, és tőle függetlenül nekem mondta el a lány is, akivel megcsalta…
De az is előfordul, hogy a férjem egyik-másik jóbarátja hozzám fordul valamilyen magánéleti problémájával – néha tanácsot kér, máskor csak azért kellek, mert olyan jól tudok hallgatni…
Egyszóval Henriknek oka volt feltételezni, hogy Péter megnyílt nekem, és elmondta a baját.
De vajon miért nem kérdezte meg ő maga Pétert: „Mi bajod, barátom, miért vagy olyan nyomott mostanában?”.
Egy nőnek ez érthetetlen. Én legalábbis nagyon nem így működöm. Kevés igazán jó barátom van, de velük vagyok annyira bizalmas és közeli viszonyban, hogy bármikor meg merjem kérdezni tőlük – mi bántja őket? Sőt, két nő, akik közeli barátnők, meg sem várja, hogy kérdezzék – számunkra a barátság éppen erről szól: van valakim, akivel meg tudom osztani gondom-bajom…
Na, a fiúk nem ilyenek. Évekig veregetik egymás vállát egy pohár sör fölött, anélkül, hogy egyszer is tudatnák egymással: mi a helyzet az érzelmi életükkel. Megbeszélik az autójukat, a politikai helyzetet, a meccset, a legújabb Metallica-cédét, és – na jó, ennyi még belefér: azt is tudják, hogy most éppen kivel jár a másik… De hogy mit érez valójában..? Isten ments!
Ami azért fura, mert igény lenne a férfiakban is a megosztásra. Ezért olyan drága kincs nekik a női barát – vele meg lehet nyílni, a nő fura kérdéseket tesz föl a lelki életünkről, és még meg is hallgat… Sőt, egy sajátos női szemszögből azt is elmondja, hogy mit gondol a férfi helyzetéről.
De miért nem lehet ugyanilyen mély beszélgetés két férfi közt? Vagy lehet, csak mi, nők nem tudunk róla…? Kétlem, hogy így lenne. Akkor Henrik az én közreműködésem nélkül is tudná, hogy mi baja a legjobb barátjának, Péternek.
Férfiak - miért nem beszélgettek saját magatokról a férfi barátaitokkal?!
Nóra
