Előre bocsátom: december 24-e az év legszebb napja (ahogy a fiam is megmondta), és ebből nem engedek! Az eszemmel megértem, hogy van, akinek nem jelent sokat - elsősorban azoknak, akik nem hozzák magukkal a gyerekkorukból a karácsony varázsos emlékeit. De mindig rosszul esik, ha ezt ki is mondják, nem szeretem, ha árnyék vetül az örömömre.

Ámde természetesen karácsonykor sem minden csak móka és kacagás. Nekem is van néhány olyan vonatkozása a karácsonynak, amit jobb lenne elfelejteni. Sorba szedtem most, hogy miket (ne féljetek, nem lesz hosszú a lista!).

1. A csomagolást. Minden évben felbosszantom magam azon, hogy mekkora pénzpazarlás és környezetszennyezés a rengeteg csomagolópapír megvásárlása és a néhány perces élvezet után a megszaggatása, kidobása… Ámde az illúzióhoz mégiscsak szükséges, a fa alatt sorakozó csinos csomagokkal lesz teljes a család öröme… Minden évben megvívom magamban ezt a csatát, és sajnos soha nem az eszem győz, hanem a látványos külsőségekhez vonzódó érzelmeim. Mindig megveszem végül a csomagolópapírt (a kész zacskók nem olyan szépek, sokkal drágábbak, és sohasem érik meg a jövő karácsonyt épségben, úgyhogy az csak önáltatás, hogy a környezetet védjük az újrahasznosítható papírtáskákkal…), és szépen, egyenként becsomagolom, átkötözöm az összes ajándékot. Közben bánt a lelkiismeret…

Ráadásul nagy nyűg maga a csomagolás is – a gyerekek előtt nem lehet, ezért többnyire valamelyik éjjel kínlódom vele, hullafáradtan, az utolsó erőmmel.

Gyertyagyújtáskor aztán megpróbálom megmenteni a papírok egy részét a szétszaggatástól, összegyűréstől – na de minek is? Lásd a papírtáskákról írottakat – egész évben nincs szükség karácsonyi mintás papírra… minek rakosgatom?! Aztán meg szedegetem a maradékot a lakás minden pontjáról…

2. Az elrontott beigli megsütését. Minden évben a fadíszítés, karácsonyi főzőcske, a takarítás és a gyerekek kordában tartása közepette készül el a beigli. Márpedig én nem vagyok annyira gyakorlott a sütésben, mint a főzésben – odafigyelés nélkül soha nem lesz száz százalékos az eredmény. Így hát a beiglim minden évben túlkel (idén például azért, mert a férjem ragaszkodott hozzá, hogy ne vegyünk készen, darálva árusított mákot és diót – majd ő megdarálja! Ámde nem készült el időben a darálással…). És bár mindig jó ízű, és alapvetően ehető, elfogadható lesz az a beigli, de én mindig szomorkodom kicsit afölött, hogy nem lett tökéletes… Kirepedni nem szokott. Tudom, hogy másoknak ez a beiglisütés sarkalatos pontja – nekem más.

3. Az elektronikus gyerekjátékok beüzemelését (és ha már itt tartunk: a drótokkal a dobozhoz rögzített mindenféle játék kicsomagolását is…). Gyakorlott szülő lévén minden évben rákészülünk, hogy az elektronikus játékokhoz nem adnak elemet, előre meg kell venni, és az ajándékbontás után be kell szerelni. (Csavarhúzónak is kéznél kell lennie, mert a játékok ma már csak úgy szerelhetőek…) Na de még soha, egyetlen évben sem sikerült pont olyan elemekkel felkészülnünk, hogy minden játékba jusson a megfelelő méretű, formájú, erősségű és számú elem! Amikor ezen mégis sikerül úrrá lenni, akkor jöhet az, ami az idén történt: nem sikerült beüzemelnünk a kisebbik fiam játékát… A nagy felfordulásban egyikünknek sem jutott eszébe, hogy el kéne olvasni a használati utasítást… Csak bosszankodtunk, hogy nem működik! És már azon morfondíroztunk, hogy vissza kell vinni karácsony után a boltba… Még szerencse, hogy a gyerek őstehetség, és rövid idő alatt magától rájött, hogyan kell használni!

4. A mérhetetlen fáradtságot, ami minden 24-én este rámtör – hát persze, hiszen csodát tenni csak az Istennek és Emberfiának ment könnyen… Nekünk, földi halandóknak nagyon fárasztó dolog.

5. És végül azt a halvány szomorúságot, ami rám tör a Szenteste alatt időnként (mint ahogyan a fenyőillat fel-felbukkan időről időre a sütemények és más finomságok illatfelhőjében). A szomorúságot amiatt, hogy nem mindenki ünnepel családdal, boldog gyerekzsivajban, a szerettei körében. Már gyerekként is úgy éreztem, hogy akinek nincs karácsonyfája, azt nagyon kell sajnálni – mert annak hiányzik az életéből ez a nagyon fontos, alapvető varázslat is. Amikor anyukámék, öregedvén, rosszabb kedvű években kijelentették karácsony előtt, hogy „Idén mi már nem is állítunk fát! Minek már az nekünk?” – én mindig szomorkodtam magamban. Hogy aztán örüljek neki, hogy mégis, vagy egy picike fát, vagy csak pár fenyőágat, vagy az utóbbi években a szép, nagy szobafenyőt feldíszítik, égőket akasztanak rá! Nem marad így karácsonyi hangulat nélkül az ő otthonuk sem.

De van, akinek úgy marad. Akire végképp nem nyitja rá senki ilyenkor az ajtót, vagy akit a szegénység, öregség már úgy meggyötört, hogy nem kér vagy nem kap a karácsonyi varázslatból semmit. Anyukám elévülhetetlen érdemei közt tartom számon, amikor az apámtól történt (nem túl vidám) válásuk után megsajnálta apámat (vagy inkább engem?), és elhívta karácsonyi ebédre. Az öregem igazán mindent megtett azért, hogy magányos maradjon karácsonykor is – de mégsem… Nem kellett hozzá felnőnöm, már akkor is éreztem, hogy ennél szebb és önfeláldozóbb jócselekedetet az anyukám nem is tehetett volna, mint hogy átlépett a nagyon is jogos sérelmein, és legalább erre a néhány órára félretette a haragját.

És aztán eszembe jutnak karácsony napján azok is, akikkel már nem ünnepelhetünk együtt – például az apámmal sem. Meg azok, akik elvesztették az életükből azt a személyt, akivel a legszívesebben együtt ünnepelnének. Értük szomorkodom a sok öröm közepette.

De azért mindig győz a karácsonyi hangulat. Élvezzétek ki ti is az utolsó percéig! És aztán elkezdhettek várni a következőre.

Nóra