Nem kell ahhoz extrém élethelyzet, földrengés, szökőár vagy háború, hogy az ember életereje, kapaszkodása az életbe megmutatkozzon. Ha a környezetetekben volt már nagybeteg, akkor jól tudjátok, miről beszélek. Ugyanabból a betegségből az egyik ember meggyógyul, pedig az orvosok talán nem adtak volna sok esélyt neki – más pedig feladja, nem küzd az életben maradásért, és elmegy.
De továbbmegyek: nagy betegség sem kell ahhoz, hogy lássuk, egy ember mennyire ragaszkodik az élethez, mennyire szeretné az utolsó cseppig kiélvezni azt, ami a földi létből megadatik neki. Az idős kor megélése nagyon nehéz lehet, hisz meg kell szokni a gondolatot, hogy a testünk elfárad, a szerveink már nem működnek hibátlanul – hol itt fáj, hol ott. Hogy az ember szerettei közül már sokan elmentek. De van, aki ennek ellenére meg tudja találni az örömöt a mindennapjaiban.
Ez lelki alkat kérdése, meg az adott ember környezete, a családja is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ki mennyi lelkierőt bír összeszedni.
Mindez egy történetről jutott az eszembe. Gárdos Péter, akit eddig első sorban a Szamárköhögés, az Uramisten című filmek rendezőjeként ismertem és szerettem, regényt írt (élete első regényét) a szülei megismerkedésének történetéről, Hajnali láz címmel. Nem tagadja meg persze önmagát: film is lesz a könyvből, ha sikerül összeszednie rá a pénzt.
A történet zseniális, magában hordozza a regényt és a filmet – de persze ebben is, mint minden jó történetben, mindenki mást lát meg.
Gárdos azt mondja: "egy földi poklon túl kibontakozó diadalmas szerelem története" ez. Van, aki azt írja róla: holokauszt-regény – és persze, hogy az is, hiszen 1945-ben játszódik, egy 19 éves magyar zsidó lány és egy 25 éves magyar zsidó fiú története. A könyvről szóló reklám-cikkek szerint „az élet szerelmes regénye” – ami nekem kicsit semmitmondó.
Számomra a történet az élni akarásról szól. De vigyázat – ez nem a szokásos háborús túlélési történet!
A 25 éves Gárdos Miklós a koncentrációs tábor borzalmai után Svédországban, egy rehabilitációs kórházban megtudja orvosától, hogy a tüdőbetegsége visszafordíthatatlan, és olyan fokú, hogy legfeljebb hat hónapja van hátra az életből.
A világtörténelem legszélsőségesebben borzalmas élethelyzete, a tábor után az emberek nagy részének arra sem maradt ereje, hogy halálos betegség nélkül élni tudjon. Ma, ha valakinél halálos betegséget diagnosztizálnak, nagyon sokszor letargia, depresszió, megadás a reakció. De ez a fiatalember a tábor borzalmai plusz az orvosi halálos ítélet után mit tesz?
Lekéri az összes, Svédországban ápolt olyan magyar lány nevét, címét, akik a földijei voltak a háború előtt, és egy kamu ismerkedő levéllel felveszi a kapcsolatot mind a 117 nővel – mert elhatározza: ő bizony MEGNŐSÜL!!
Nem törődik a betegséggel, ami többször majdnem legyűri. Nem törődik azzal, hogy a kivert fogai helyett csak ronda viplafogakra futja a Vöröskereszt pénzéből, ezért a mosolya ijesztő, a teste csontsovány, a tüdeje tífuszrágta és tébécés…
Élni akar. Az élet pedig egy huszonötévesnek a szerelemmel egyenlő! Ha szerelmet talál, akkor az életbe visszavezető utat is megtalálja – ezt ösztönösen érzi.
És végig is megy ezen az úton. Rátalál Lilire, akitől eleinte száz kilométer választja el, és végigviszi a küzdelmet Liliért, az életbenmaradásért, a gyógyulásért.
Nem egy csodálatos módon szövődött szerelem története ez (bár érthető, hogy e szerelem gyümölcse, az író-rendező Gárdos Péter így értelmezi!), hanem ékesszóló válasz mindenkinek, aki várja, hogy szájába repüljön a sült galamb, hogy rátaláljon valami sorsszerű szerelem!
Nem. Ebben a történetben semmi sorsszerű, villámcsapásra emlékeztető szerelembe esés nincs - hanem megharcolt, véres verejtékkel kiküzdött, a romok alól kikapart szerelem van!
Élni akarás van, minden áron. És hepiend van. 52 éven át, a férfi haláláig tartó házasság van. És rengeteg humor van, másképp nem maradna belőle, csak valami szirupos lektűr.
A regény abból a több mint száz levélből született, amit a fiatalok egymással Svédországban váltottak, s amit a férfi halálig úgy őriztek meg, hogy még a fiuk sem tudott róluk. Apja halála után kapta meg a két, masnival átkötött levélköteget Gárdos Péter az édesanyjától. Azt írja az utószóban:
„Megismerkedésük történetét természetesen ismertem. Nem részleteiben, nem valódi mélységében, csak úgy, az anekdota szintjén. „Apád a leveleivel vett le a lábamról” – így emlegette a távoli históriát Anyám, s arcán rögtön megjelent az a bájos fintor. Svédország is szóba került, a ködös-jeges világ ott fönn, a térkép szélén.
Észak-fok, titok, idegenség.
Mintha valami szégyenfolt vetült volna a kezdetekre.
De hát a levelek megvoltak, ötven éven át hurcolták magukkal úgy, hogy közben soha elő nem vették, nem idézték fel a mondatokat, nem beszéltek róluk.
Elsősorban ezt kellett megértenem. Ezt a megszüntetve megőrzést. Ezt az elegáns dobozba zárt múltat, amelyet tilos volt felbontani. (…)
Hát hogyan volt szabad elveszni hagyni ezt a gátlásosságában is gyönyörű, ezt az ügyetlenségében is felmagasztosuló szerelmet, amely fél évszázad elmúltával is átragyog a sorok között?” – kérdezi Gárdos, és válaszol is rá, hiszen nem hagyja elveszni. Nagyszerű regényt írt a levelekből, és én nagyon várom belőle a filmet is.
Remélem, nem csak szerelmes film lesz, és nem háborús túlélő film. Hanem az élni akarás filmje, úgy általában.
Szeretettel ajánlom nektek is.
Nóra
