Ezek Tom Waits kedvenc foglalkozásai, legalábbis egy interjúban ezt állította magáról – na de ő arról híres, hogy minden interjúban hatalmasakat lódít…
Tegnap Tom Waits dalait hallgattam, és szívesen írnék nektek a zenéjéről vagy az egyéniségéről, de ez valószínűleg meghaladja a képességeimet. Olyan ember ő, és olyan művész, aki kívül esik az emberi felfogóképesség határain. Úgy jár az esze, ahogy senki másnak – ezért úgy döntöttem, összegyűjtök inkább nektek néhány interjúrészletet, frenetikus szövegeket lehet találni a vele készült beszélgetésekben! Íme:
„L.A.-ben születtem, nagyon fiatalon. Egy taxi hátsó ülésén jöttem világra a Murphy Kórház parkolójában, az óra 1 dollár 85-öt mutatott, és ki kellett csengetnem, ha el akartam jutni valahová. Még nadrág sem volt rajtam, és a másik gatyámban hagytam a tárcámat…”
„Kérdező: Milyen Kalifornia? Ha ott járnék, hová látogassak el?
TW: Óvnálak az olyan veszélyektől, mint a sziklaomlás, a tizennyolc kerekes kamionok meg a kankó. Vigyázz a tizenhat éves, harangszoknyás lányokkal, akik megszöktek otthonról, és rengeteg Blue Oyster Cult-lemez van a hónuk alatt. Ezekkel vigyázz… Ha a Tropicana Hotelben jársz, vigyázz, mert Chuck E. Weiss még a patkány segge lyukát is rád sózza, és bebeszéli neked, hogy az egy jeggyűrű…”
„Valójában én csak kevés dologtól félek. Félek, hogy egy nap sétálgatok majd Los Angelesben, bele találok esni egy szervizaknába, és odalenn vár ötszáz munka nélküli bossanova-zenész, hogy halálra „Girl from Ipanemázzon”. Még nem fordult elő velem ilyesmi. Megpróbáltam Ipanema-biztosítást kötni, de nem vállalja senki a kockázatot.
Amitől azonban itt, Londonban félek, az nem más… félek, hogy mikor magasan áll a hold, és a hotelszobám sötét, a nyakamból kamerákat növesztek, és a viharkabátom virágmintás inggé változik, és a fekete nadrágomból bermuda lesz. Fehér zoknit is növesztek, meg olyan apró szárnyakat, amilyenek a régi Pontiacon voltak. Aztán pont mellettem szárba szökken egy feleség, egyre csak növekszik, meghízik, és tehénmód izzad a felső ajka…és látod magad a csillogó homlokán, és fájnak a lábai, valami reklámújságot keres, meg cigit, és le akar ülni, és… eddig még ezt is megúsztam. Elég mázlista vagyok.”
…ám amikor igazából rátalált a feleségére, megváltozott az egész élete. Feladta a kocsmázást, még többet dolgozott, és minden alkalmat megragadott, hogy dicshimnuszt zengjen asszonyáról – akit egyébként a nyilvánosság elől rejtegetett…
„Kathleen egy zárdában élt, apácának készült. Amikor találkoztunk, épp kiengedték egy újévi bulira. Otthagyta értem az Urat… Tíz nyomorult éve keresem őt!”
(Kathleen Brennan valójában a 20th Century Fox egyik forgatókönyv-szerkesztője volt, amikor találkoztak…)
„Kérdező: Mi a helyzet a musicaleddel? Te írtad a könyvet?
TW: Kathleen Brennannel közösen.
Kérdező: Hogy ment együtt a munka?
TW: Nagyon nehezen.
Kérdező: Együtt dolgoztatok, vagy csak küldözgettétek egymásnak az anyagot?
TW: Hát, ő a feleségem. Küldözgettünk egymásnak ezt-azt, edényt, könyvet, serpenyőt, vázát…”
„Kérdező: Hogy hívják a kislányodat?
TW: Hát, nevet még nem választottunk. Mondtuk neki, ha betölti a tizennyolcat, választhat magának, amilyet csak akar. Addig is mindennap másképp szólítjuk.
Kérdező: Ma hogy hívják?
TW: Max. Volt már minden. Egyszerűen képtelenek vagyunk dönteni. Ha megtetszik neki valaki, azonnal felveszi a nevét. Tizenhét nyelven beszél. Egy katonai iskolába jár Connecticutban. Csak hétvégenként láthatom. Mikor hazaérek este, a kölykök mind felsorakoznak egyenruhában, Joe Bobnál ott a Martinim, és Max hozza a papucsom, Roosevelt meg a pipámat. És mind azt mondják: Helló, apu!”
„Kérdező: Hogyan választod ki a turnémenedzseredet?
TW: Hát, kiviszel pár jelöltet a Mojave-sivatagba, ott hagyjátok az út szélén a kocsit, pár napig gyalogoltok, aztán elértek egy patakhoz, és akik pohárból akarnak inni, azokra nincs szükségem. Akik fejjel belevetik magukat a patakba, és csak isznak, ők a legjobb katonák. Valójában azonban egy olyan zenekart szeretnék összehozni, amely csak törpékből áll. Ellaknának egyetlen szobában, és a színpadon sem kellene külön megvilágítani mindegyiket.”
„Ha a turnézás jut az eszembe, néha inkább hagynám, hogy megtámadjon egy raj nyálkahal. A nyálkahalak belülről esznek meg más halakat. Néha ezt teszi a turnézás az emberrel. Külsőre még csak kinézel valahogy, de belülről felzabálnak, az agyadból sem marad semmi. Amikor 21 voltam, még élveztem, hogy úton vagyok, távol hazulról, átvágni az amerikai éjszakát, önkívületben. Most már többet mérlegelek, hogyan hozhatnám ki olcsóbban, egyszerűbben, jobban? Szerintem legjobb lenne egy olyan színpad, ami nem nagyobb egy kalaposdoboznál. Valószínűleg nekivágok ördögszarvakkal meg szárazjéggel és egy játékgitárral. Az együttesem papírfigurákból lesz.”
Végül álljon itt egy utolsó Tom Waits félelmeinek hosszú sorából:
„Mindig attól féltem, hogy húsz éven át kopogtathatom a világ vállát, aztán mire végre odafordul, elfelejtem, hogy mit akartam mondani.”
Hallgassátok Tom Waits dalait, mert szerencsére még mindig nem felejtette el, hogy mit akart mondani nekünk…
Nóra