Tavaly húsvétkor végigvettük, hogyan húsvétolunk mi, és hogyan a többi nemzetek. Itt: http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/03/31/husveti_nepszokasaim
és itt: http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/04/03/husvet_a_nagyvilagban_1
olvashattok erről.
A locsolás az ősi, termékenységfokozó rítusokra vezethető vissza – de összefüggésbe szokták hozni két keresztény gyökerű legendával is. Az egyik: amikor a jeruzsálemi asszonyok Krisztus feltámadását hirdették, hideg vizet kaptak a nyakukba, hogy elhallgattassák őket. A másik is hasonló: a Jézus sírját őrző katonák öntötték le vízzel a feltámadást felfedező és hangos szóval hirdető asszonyokat…
Az első írásos emlékek a 17. századból maradtak fenn a locsolkodásról. Apor Péter történetíró és főispán írta a cifra című művet: „Metamorphosis Transylvaniae, azaz: Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása”. Ebben a csodálatos történeti írásában olvasható: „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …” Értelmezéséhez nem árt tudni, hogy „vízbevető hétfő” volt a neve ekkoriban a húsvéthétfőnek.
Én egy olyan faluban élek, amelyben őslakos és városból betelepült családok szinte egyforma arányban laknak. Nagy örömmel láttam ma, hogy a locsolás népszokását a mai napig élénken őrzik a fiatalok!
Reggel a nagyfiam útnak indult kiöltözve, gyalog az utca túlsó végén lakó osztálytársnőjét meglocsolni. Mi a távolból figyeltük ténykedését. Láttuk, hogy mikor odaért a kapuhoz, éppen kifelé jött az előző locsolkodó társaság a kislánytól! Nem túl hosszú utcánkban ezen kívül még egy locsoló apukával és fiával is találkoztunk.
Ezután családostól átmentünk a barátainkhoz, ahol két leányzó várta irulva-pirulva a locsolkodókat. Ott tartózkodásunk ideje alatt egy újabb fiúcska is befutott, őt az anyukája kísérte!
Egyszóval nem csak én ösztönzöm a fiaimat a hagyományok őrzésére, hanem vagyunk még jópáran, akiknek ez fontos annyira, hogy nem csak a családtagokat öntik nyakon egy pohár vízzel a hecc kedvéért (mert persze, hogy ez is volt! Kaptam a nyakamba reggel három jókora pohár hideg vizet én is…).
A locsolásért járó „zsákmány” sem maradt el – igaz, az már kevésbé volt tradicionális. A gyerekkorú locsolófiúknak és apukáiknak általában csokitojás jár ma már a locsolásért. Egy-két helyen festett tojást is kaptak az enyémek, de hagyományos mintával díszített piros tojást egyet sem – helyette készült arany tojás, ékszer-szerű strasszokkal díszített, vagy dombormintás festékkel pingált. (Talán ezek a tojásfestő lányok-asszonyok nem tudják: a piros színnek nagy jelentősége van, az ősi mágikus elv szerint ugyanis „a piros előzi a pirosat” – vagyis egy piros tojás megvéd a tűztől, a sebesüléstől...).
A családon kívül (nagy örömömre) pénzt sehol nem adtak a locsolásért, engem mindig is zavart, hogy a pénz még ebbe a hagyományunkba is bekeveredett valahogyan… Már gyerekkoromból is van olyan emlékem, hogy idegen fiúk jártak pénzért locsolkodni, és akkor is ünneprontónak éreztem ezt.
Azt kívánom nektek, hogy még nagyon sokáig fennmaradjon eredeti formájában ez a szép szokás, és nekünk, nőknek mindig jusson annyi rózsavíz, hogy el ne hervadozzunk! Fiúk, nektek pedig jusson mindig a locsolásért járó ősi termékenység-jelképből: a piros tojásból!
Nóra