Napok óta rám telepszik egy történet, muszáj megosztanom veletek. Azt írtam pár napja: minden család története egy kész regény – ez is az! De nem a hepiendes fajtából…sajnos.

A szereplőket alig ismerem – már megint azt történt velem, hogy az első személyes találkozás alkalmával egy asszony feltárta nekem magánéletének legmélyebb részleteit. Sőt: néhány nap különbséggel a férje is… akarom mondani: a volt férje.

A nyolcéves nagyfiam egyik osztálytársának a családjáról van szó.

A kissrác – nevezzük Tominak – másodikban, év elején érkezett az osztályba. Az elsőt még jópár kilométerrel messzebb végezte el. Félénk, csendes gyereknek láttuk rögtön, de (fogalmam sincs, hogy miért) a fiam azonnal lecsapott rá, és szinte pillanatok alatt barátok lettek. Egymás mellé ültek a padban, és naponta hozta haza a közös játékokról szóló történeteket a fiam.

Ennek ellenére szinte az egész tanév eltelt, mire én megtettem az első lépést Tomi szülei felé: a fiam nagyon szerette volna már, ha iskolán kívül is játszhatnának együtt. Nekiálltam hát megszervezni, hogy elengedjék hozzánk Tomit.

Ekkor tudtam meg, hogy ez nem is annyira egyszerű: Tomi szülei elváltak, a gyerek hétközben az édesapjával él, hétvégéken pedig…nos, az bonyolult. Minden második hétvégén az anyukájával, ott – kilométerekkel messzebb -, ahol az első osztályt kijárta a gyerek. A közbülső hétvégéken pedig itt is van, ott is van… Kétlaki a gyerek!

Az egyeztetések után végül is sikerült összehozni a közös játszást, ami épp péntek délutánra esett.

Tomi majd kiugrott a bőréből a meghívás hallatán, és végig nagyon jól érezte magát nálunk. Jókedvű rohangálással és tökéletes összhangban telt el az a pár óra, amíg nálunk volt. Hogy mégis mekkora terhet cipelhet ez a kisfiú úgy egyébként – az csak abból derült ki, hogy én feltettem neki egy nagyon egyszerű, és teljesen átlagos (amolyan „barátkozzunk össze, én a felnőtt, és te, a gyerek”-típusú) kérdést: „Tomi, neked vannak testvéreid?”

Erre aztán ránk zúdult egy lavina… Tomi elkezdte kibogozni nekünk összekuszálódott családi szálait, és hosszú felsorolásba kezdett. „Van egy nagytestvérem, meg még egy, de ők már felnőttek, és van egy mostohatestvérem, aki sokkal nagyobb, mint én, meg egy másik mostohatestvérem, aki kisebb, mint én, még ovis, de lány…” Nem folytatom – ő még folytatta.

Eszembe jutott a Karinthy-klasszikus, ami a „modern” mozaikcsaládokat a legjobban jellemzi: „A maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket"…

Hétvége kezdődvén, az anyukája jött Tomiért hozzánk, amikor letelt a kiszabott játszóidő – így találkoztunk, életünkben először. Az anyuka hajszolt, megfáradt asszonynak tűnt, és mivel invitáltuk, hogy üljön le pár percre, mielőtt elviszi Tomit, beszélgetésbe elegyedtünk. Döbbenetes módon megnyílt egy csésze tea fölött – ezt osztotta meg velem:

Tomi későn jött, harmadik gyerek, a két nagyobbik fiú már 14 és 18 éves volt, amikor Tomi megszületett. Még kisbaba volt, amikor szülővárosukból Pestre költözött a család, mert az apa hatalmas karrierlehetőséget kapott, szakmailag nagyot lépett előre.

Az anya hivatása azonban nem olyan, ami nagy fejlődést tenne lehetővé… kis keresetű, kis presztízsű munka. Megjegyzem: a személyiségében sem láttam meg a fejlődés igényét vagy lehetőségét az alatt a rövid kis beszélgetés alatt… Így valamelyest érthetővé vált számomra, hogy a pesti, új munkakörnyezetben a férj szárnyakat kapott, a feleség pedig egyre jobban hátramaradt mögötte, nem bírta tartani a lépést. Megmaradt ugyanannak a csendes, egyszerű asszonynak, aki a szülővárosukban volt. Hiába vett „divatos” (valójában túl kihívó, már-már közönséges) ruhadarabokat, kiegészítőket – nem találta meg bennük az „új egyéniségét”.

A férj pedig, huszonegynéhány év házasság után egyszer csak bejelentette: elválik. Új családot talált magának, egy szintén elvált asszony személyében, akinek ugyancsak gyerekei vannak.

A válás után az anyuka nagy anyagi nehézségek közepette nevelgette Tomit, és lelkileg egyre rosszabb állapotba került. Lecserélték egy fiatalabbra, ő maga nem talált új párt magának, és minden olyan kilátástalannak tűnt… Így jutott el odáig, hogy tavaly – ahogy ő fogalmazott – „idegkimerültséggel” kórházba került. Hogy ez pontosan mit fed, azt nem firtattam. Lehetett ez egy súlyos depresszió is, vagy más pszichés összeomlás, de lehetett akár alkohol- vagy drogprobléma is.

Mindenesetre mire kikerült a kórházból, Tomit az apja elperelte tőle – mondván: a labilis anya mellett nem biztosított a gyerek harmonikus fejlődése.

Rettegtek a költözéstől – anya és fia is. Egy nyolcéves gyereknek még az anyja mellett a helye! De az első hónapok egész jól elteltek, mert Tominak az új iskola nyújtott annyi új ingert, ami feledtette átmenetileg az anyja hiányát. Vigasztalták is magukat: az a pár nap a hétvégéig csak eltelik… A mostohatestvérek is könnyebbé tették a váltást.

Igen ám, de közeledtek az ünnepek… a karácsony mindig nagyon nehéz időszak a szétszakadt családoknak, mert nincs jó megoldás: valaki mindig egyedül marad Szentestén, valaki mindenképp megsínyli, hogy a szerettei nélkül kell ünnepelnie…

Aztán ezen is túlestek. De akkor jött az újabb nehézség: felbomlott az apa új kapcsolata is! A mostohatestvérek elköltöztek, kettesben maradt az új lakásban apa és fia! Most vált igazán élessé a helyzet… amikor az anyjától elperelte a fiát, talán ebbe bele sem gondolt ez a férfi! (Ezt már onnan tudom, hogy felhívott megköszönni, hogy nálunk játszhatott a fia - és ha már beszélünk, ő is rám zúdította kételyeit, gondjait!) Hogy fog neki minden nap tiszta, vasalt ruhát, tízórait biztosítani, időben elhozni az iskolából, vigyázni rá, NEVELNI? Hogy fog lemondani a munka utáni szakmai programokról, a szórakozásról, azért, hogy a fiával legyen?

Hát nem valami jól… Tomi afféle „kulcsos gyerek”, sokat van egyedül, nyolc éves létére néha késő estig is. Amikor erről beszél, halkan hozzáteszi: „De van saját telefonom, fel tudom hívni apát, ha akarom…” És persze (telefon ide vagy oda!) boldogtalanabb, mint valaha, sőt: a szülők is boldogtalanabbak, mint valaha…

A helyzetükre nincs jó megoldás. Ők már egy család nem lesznek sohasem, Tominak ki kell valahogyan bekkelnie azt a pár évet, míg felnő… De mindörökre nélkülöznie kell a családi fészek melegét. Amíg saját maga családot nem alapít… De milyen minta áll most előtte? Hogyan fog tudni jobb helyzetet teremteni maga köré felnőve, ha most ezt látja…?

Nekem a szívem facsarodik ettől az egésztől. Én is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, de soha, egy percig sem éreztem magam ennyire elveszettnek!

Mit rontottak el ezek a felnőttek Tomi körül?

Azt hiszem, legelőször is a párválasztásnál hibáztak – ha egy ember ambiciózus, karrierre vágyik, akkor nem szerencsés olyan emberrel házasodnia, aki pedig megelégszik azzal, ami van, és nem vágyik máshová, többre…

Hibáztak, amikor Tomit világra hozták – ez kegyetlenül hangzik, de azt hiszem, a két nagykamasz gyerekkel már ismerték annyira egymást és önmagukat, hogy tudhatták volna: nem együtt akarnak megöregedni… Egy harmadik kisgyerek egyetlen házasságot sem képes összetartani, amikor az már omladozóban van…

Hibázott az apa, amikor lecserélte a családját egy másikra (hogy ez hiba volt, azt már ő is tudja, hiszen a következő párkapcsolata sem lett jobb). Hibázott az anya, aki nem tudott elég erős maradni a fia érdekében – ez nem is annyira hiba, mint gyengeség. Nem bírta a terheket, és ennek a fia issza meg a levét. És hibázik az apa újra meg újra, amikor magára hagyja a fiát, és nem helyezi minden egyéb szempont elé azt, hogy ez a gyerek a lehető legkevesebb sérüléssel ússza meg a gyerekkort. Hibázik minden alkalommal, amikor egyedül hagyja a gyerekét.

Ne haragudjatok, ha szokatlanul ítélkező és kevéssé toleráns a véleményem e történetről. Túlságosan felkavar és elszomorít ahhoz, hogy semleges tudjak maradni. Nem bírom látni, ahogy egy gyereken csattan az ostor a felnőttek rossz döntései és gyengeségei miatt.

És még valami: ha elolvasva hasonlóságot véltek felfedezni a történet, és egy általatok ismert család sorsa közt - az nem a véletlen műve! Sajnos, ez annyira nem egyedi eset ma, hogy bármelyikünk ismerhet ilyet, nem is egyet... És ez a legszomorúbb az egészben!

Nóra