Több olyan történettel is találkoztam mostanában, ami 30-as, 40-es éveiben járó kortársaim mindennapi gondjairól, nehézségeiről szólnak: sajnos ebből van elég!
Maga az egy nehéz feladat, hogy az ember elfogadja, bizony már nem egy nyeretlen kétéves: sok dolog van már mögötte az életben, de még sok előtte is...ehhez a helyzethez alkalmazkodni kell, szembe kell nézni lelkünk változásával, és közben állandó tűzoltásként ott vannak a napi feladatok, a konfliktusok és a család minden nyűge, hogy a párkapcsolatok minőségét és fontosságát már ne is említsük!
Sok bajt fogunk rá a gazdasági körülményekre, hogyha rosszabbul megy a gazdaság, akkor ugye mindenkinek rosszabbul megy...ahogy egy hitelekkel foglalkozó bankos nyilatkozta, vége a plazmatévés-kölcsönöknek, amikor a magyarok azért képesek voltak eladósítani magukat, hogy pl. egy világbajnokságot szuper minőségben lehessen megnézni.
Ennek vége, ha jól emlékszem, 120 milliárd forintnyi idén az ÁFA-kiesés, ami azt jelenti, hogy nem költjük a pénzt úgy, mint korábban, így ÁFA sem lesz belőle. Ami miatt ma a legtöbb háztartás kölcsönt vesz fel, azt mondják a hozzáértők, az az, hogy a megélhetést és a rezsit valahogy meg lehessen oldani ideig-óráig, de persze ez olyan, mint nagyban, állami szinten: valós termelés és bevétel nélkül kölcsönből meddig lehet a bajokat hárítani!
Ez ma a legjelentősebb oka annak, hogy minden generáció, és ebben a negyvenesek is, maguk alatt vannak: két ember kapcsolatát pedig mérgezi a munkanélküliség. Ez a helyzet kit ne terhelne meg? A férfiakat meg még sokkal jobban, mint a nőket.
Egy nő, ha munka nélkül marad, nem örül neki, de ha a férj dolgozik, akkor azt tudja mondani, hogy legalább több idő marad a háztartásra, meg a gyerekekre és ettől nyugodtabb lesz a hátország...na de mit mond egy férfi ilyen helyzetben?
Ismerek több olyan férjet, aki elvállalta, hogy külföldre települ felesége munkája miatt, és a többség ezt nem viseli túl jól. Volt olyan eset, amikor a férj kijelentette két év után, hogy most már elég, haza akar menni, tanítani akar megint, még ha szegény lesz, akkor is, és pakoljanak. Erre a felesége sem kertelt, bevallotta hogy ő nem fog hazamenni, jó fizetése van, és amíg vitatkozgattak az elmúlt hónapokban, hogy mi legyen a jövő, neki egy új –helyi- kapcsolata is alakult.
Férj hazautazott, két gyerek maradt anyukával, és azóta évente egyszer-kétszer találkoznak az apjukkal, akitől teljesen elszoktak, és akit alig ismernek meg.
De van olyan férj is, aki önként és dalolva süt-főz otthon, eszébe nem jut munkát keresni. Amikor a barátai megkérdezték egymástól a háta mögött, hogy mit is csinál ő tulajdonképpen külföldön, akkor egyikőjük „viccesen” rávágta: ő az, aki elment „focista feleségnek”! Nagyjából ennyi a férfiak véleménye egy „családanya-típusú” apukáról. Lássuk be, tényleg kevés férfi tud egy ilyen helyzetben boldog vagy elégedett lenni, pláne ha ez a helyzet kezd beállni, és végleges formát ölteni.
Sok olyan párkapcsolat van, amelyiket a pénztelenség terhel, de sok meg úgy küzd a problémákkal, hogy nincsenek mindennapi megélhetési gondok. Ilyenkor látszik, hogy amikor az embernek van mit ennie és van fedél a feje fölött, akkor természetesen több és más igényei keletkeznek. Ha nem tudja megvalósítani, kiélni, vagy egyszerűen csak megfogalmazni ezeket, mert maga sem tudja, hogy tulajdonképpen mi baja is van, akkor ez ugyanúgy problémákat okoz, mint amikor a létfenntartásért küzdünk.
Több olyan középkorú férfit is ismerek, akinél látszatra minden rendben van (család, gyerekek, munka, anyagi javak), de mégsincs!
Túlhajszoltak, idegesek, képtelenek magukat kipihenni, alvászavarokkal küzdenek, és ugye előbb vagy utóbb ebből jön az egykedvűség, a fásultság, a minden mindegy érzése, és legvégső szakaszként a depresszió!
Az egyik kedves ismerősöm nyaralni indult, de fáradtan.
Azt hiszem, ha valaki átél egy ilyen eseményt, azt jelként kell értelmezni: oda kell figyelni, életmódot kell váltani, és innentől kezdve még sokkal jobban örülni a napnak, a felhőknek, a csendnek, olyan dolgoknak, ami nem megvehető, ha nincs, de nem is kerül pénzbe, ha élvezni akarjuk...
Utazni jó, de nem biztos, hogy kell 2000 km-t menni, ha pihenni akarunk, vagy élményeket. Én például ott tudok nyaralni, ahol van két szabad napom, és van velem egy könyv, nekem most ez a legnagyobb vágyam, persze azt is megértem, aki utazási élményekre vágyik, de akkor is ismernünk kell a fizikai tűrőképességünk határait, ha nem akarunk egy álomutazás helyett egy rémálomutazást.
Másik nemrégiben hallott történet, amikor tisztes családapa, a munkaerők gyöngye elveszíti a talajt a lába alól, érzi, valami nem a régi, elmegy megvizsgáltatni magát, és kiderül: depressziós!
Ott sincs minden rendben akkor, valamit elhibázott, vagy nem tudta megfogalmazni az érzelmeit, a vágyait, elfojtotta a dühét, de ezer és egy ok is lehet még a háttérben. A lényeg ugyanaz, meg kell állni, és bizony nagy és mély lelkitúrát kell tenni. Sok férfi 38-40 éves kora körül „zakkan” meg először komolyabban.
Azt hisszük, a negyven felé közeledés élménye tipikus női probléma, de ha jól megnézzük, ez is olyan érzelmi helyzet, mint az össze többi, amiről mi nők nyíltan beszélün, nem szégyellünk egymásnak és nyílvánosan „rinyálni”: egy ismert harmincas nőt, például egy színészt, bátran meg lehet kérdezni bármilyen interjúban erről, míg általában ugyanez a kérdés egy férfi esetében nem kérdés.
Jól látszik, a férfiak sérülékenyebbek lelkileg -bármi mást is állítanak-, mint a nők, mert a problémákat hajlamosak a szőnyeg alá seperni, és nem tudomást venni róla, míg mi nők sírunk, nevetünk, hisztizünk, drámai nagyjeleneteket rendezünk.
Mindez kell nekünk ahhoz, hogy lássuk magunkat és a problémáinkat tisztábban és azokat magunkból képesek legyünk kiélni, kibeszélni.
Nemrégen láttam egy nagyon jó filmet, a címe: Vagány nők klubja. Volt benne néhány jelenet, ami megmarad és érdemes tovább gondolni...
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Vag%C3%A1ny_n%C5%91k_klubja)
A főszereplő egy írónő, akinek az édesanyja nagyon sok lelki problémát hoz a házasságába: szigorú édesanya, háborúban eltűnt „Nagy Szerelem”, alkoholgondok. Egy szélsőséges természetű hangulatember, aki nagy terhet ró ezzel a családjára. Férje végtelenül türelmes, a gyerekei pedig nem értik anyjuk „motivációját” és elhidegülnek tőle. A felnőtt és sikeres írónővel édesanyja három legjobb barátnője érteti meg, hogy mik voltak az okok, amelyek miatt úgy telt a gyerekkora, ahogy, miért volt olyan az anyja, amilyen, amit a felnőtt gyermek képtelen megbocsájtani –első ránézésre teljesen jogosan- az anyjának.
A hetvenes éveiben járó anyuka is kénytelen szembenézni a múltjával, ha meg akarja javítani viszonyát a lányával. Ráébred lassan, mennyi rosszat okozott azzal, hogy önző módon évtizedekig csak a maga problémáival volt elfoglalva ahelyett, hogy észrevette volna azt a sok szép és jó dolgot, aminek bírtokában volt -például a családját- mindvégig.
Az írónő szülei együtt élnek, de sok közük már évtizedek óta nincs egymáshoz, amikor a régi dolgok tisztázása közben az édesanyja bemegy az apja szobájába és őszintén felteszi neki a kulcskérdést: „Mondd, ugye nagyon tönkretettem az életedet?”
A válasz tömör, és egy egész élet szomorúsága van benne: „ÁÁÁ, dehogy, Drágám! Azt hittem az én voltam!”
Zsófi
