Az eljegyzésről szóló cikkhez érkezett Szavaa hozzászólása, többek között arról, hogy az ő generációja már nem rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a szerelmét, hanem sajnos azt is meglátja a másikban, hogy mi fogja megváltoztatni 20-25 év múlva… És hogy ez mennyire megnehezíti, hogy elköteleződjünk a másik mellett.

Nem először hallom ezt, érdemes beszélni róla! Mert nagyon sok kapcsolati válságban, és nagyon sok válás során is előkerül ez a jól ismert szemrehányás: „Úgy megváltoztál!”…

De tényleg válóok-e az, hogy a másik ember megváltozik mellettünk az idők során?

És egyáltalán: létezik-e olyan személyiség, amely semmit sem változik, miközben újabb és újabb élethelyzetekbe kerül, új tapasztalatokkal gazdagodik?

Szerintem ilyen nincs. Mindenki más lesz negyvenévesen, mit volt kamaszkorában, és huszonévesen. Szerencse, hogy más lesz! Mert nagy teher a környezetének az az ember, aki felnőni képtelen, aki görcsösen ragaszkodik saját korábbi énjéhez.

A változás ugyanis fejlődést is jelent! Még akkor is van fejlődés, ha a felszínen esetleg főleg negatív irányú változások tűnnek fel az adott ember környezetének.

Amikor kiválasztjuk a párunkat, akkor igyekeznünk kellene elvárások helyett elfogadással fordulni hozzá. Holtbiztos ugyanis, hogy ha egy nagyon konkrét elképzeléssel indulunk a házasságnak – elképzeléssel arról, hogy milyen LEGYEN  a másik ember a következő 20-30 év során -, akkor csak csalódhatunk!

Ha viszont kellően megismertük őt, akkor tényleg, ahogy Szavaa is írja: látni fogjuk, vajon mivé LEHET ez az ember a következő évtizedek során. De ezt nem valami súlyos teherként kell felfogni, hanem a lehetőségeket kell benne meglátnunk, meg kell előlegeznünk neki a bizalmat, elhinni róla, hogy a változásai fejlődéssel járnak majd!

És ami még fontosabb: segítenünk kell neki abban, hogy fejlődhessen! Nem lebéklyózni őt egy adott állapotba, és nyafogni, ha ő előre szeretne lépni – hogy „miért nem vagy már olyan, mint az elején…?”. Ez rettentően visszahúzó tud lenni, és az ilyen súlytól mindenki igyekszik szabadulni. Ha az én személyiségem egy természetes változáson, fejlődésen megy át, akkor nem akarom azt hallgatni állandóan, hogy „régen jobb voltál”.

Egy párkapcsolat akkor lehet igazán jó, ha ezt mindketten felfogják a mássikkal kapcsolatban. Ha segítik egymás lelki-szellemi fejlődését, gyarapodását. Ha nem élik meg elviselhetetlen tehernek a másik megváltozásának folyamatát, hanem inkább egy izgalmas útnak tekintik, melyen együtt kell végigmenni.

Szerintem nincs is izgalmasabb az életben, mint olyan közel kerülni egy másik személyiséghez, hogy beleláthatunk a lelki folyamataiba, részt vehetünk benne!

Ennek érdekében nagyon oda kell figyelni a párunkra, meg kell próbálni megérteni a mozgatórugóit, s ha magunktól nem értjük, mit miért csinál úgy, ahogy – akkor meg kell kérdezni! Beszélgetni kell, a saját belső folyamatainkat megosztani a másikkal, és akkor cserébe ő is jobban megnyílik majd. Törődni kell egymással. Ahogy Zsófi írta az eljegyzés-cikk hozzászólásai közt: igenis a szeretet azt jelenti, hogy nagyon jó adni a másiknak! Figyelmet, időt, munkát, türelmet. Elfogadást.

Mi, nők, ezt manapság hajlamosak vagyunk elfelejteni. Elvárásaink vannak, csak kapni akarunk… Pedig ha többet adnánk, akkor azt a páratlan élményt nyernénk el cserébe, hogy menedék leszünk a férfinak, megint csak Zsófi szavaival: mi leszünk az otthon melege!

Nóra

P.S.: Kaptam egy erős kritikát – nem itt, a blogon, hanem egy facebook-bejegyzésben, miszerint ítélkező mindaz, amit írok… amolyan „majd én megmondom a tutit” jellegű. Márpedig nem lenne szabad beleszólnom, hogy ki hogy éli az életét, kinek mit kellene tennie.

Gondolkodtam, hogy reagáljak-e rá. Erre jutottam: talán nem vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy ez egy vélemény-blog. Amit itt leírunk, Zsófi meg én, az a mi kettőnk, világról akotott véleményét tükrözi. Ha egy ismerősünk történetének ürügyén a párkapcsolatokról írunk pl., akkor nem csak azért írunk, hogy „pletykálkodjunk” – hanem mert van véleményünk az esetről. A véleményünk leírása pedig nem ítélkezés, és nem hisszük azt, hogy zsebünkben a bölcsek köve! Bárki lehet más véleményen, és örülünk, ha azt meg is osztja velünk. Mert a jó beszélgetésekkel jót teszünk magunknak, egymásnak, a világnak. Tuti megoldások nincsenek. De ha csak egy olvasó is hasznosnak találja azt, amit én a saját véleményemként leírok, akkor már megérte! Sőt – ha senki nem hasznosítja, csak én – azzal, hogy leírtam - , akkor is megéri.

Bocsássátok meg ezt a „szerkesztőségi megjegyzést”!