A legrégebbi magyar vers 1280 és 1310 között született, és egy latin szöveg átköltése. 1922-ben találták meg teljesen véletlenül, akkor már majdnem olvashatatlan volt. A hártyalevélre írt verssorok nagy részét kikaparták valamikor a századok alatt, csak kinagyított fényképek segítségével tudták elolvasni és megfejteni a sorokat.

A vers 37 sorból és 132 szóból áll, nagy szerencsénkre a belgiumi Leuven város egyetemi könyvtárának egy latin nyelvű kódexében maradt meg. A Leuveni egyetemi könyvtárat mindkét világháborúban felgyújtották, hatalmas károkat okozva ezzel. Szinte a csodával határos, hogy a „mi” kódexünk nem pusztult el.

Ez az első versünk az Ómagyar Mária-siralom. A Tihanyi alapítólevél és a Halotti beszéd után a harmadik legöregebb –hiteles- nyelvemlékünk. Évtizedekig próbálta a magyar állam megszerezni Belgiumtól a kódexet, amelyben megtalálták, mire sikerrel jártak a tárgyalások és műkincseket cserélt a két állam.

A legelső magyar verset valószínűleg Bolognában írták le, és szerzője az első magyar "költő", egy ismeretlen Domonkos-rendi szerzetes lehetett.

A kódexet 1910-ben vásárolta meg Toscanában Jacques Rosenthal, müncheni könyvkereskedő. A könyv 12 évig feküdt nála eladatlanul.

Az első világháború után kötelezték a németeket, hogy a felgyújtott egyetemi könyvtár régi könyveit pótolják más értékes darabokkal.

A német jóvátételi bizottság több régi könyvet vásárolt meg a müncheni kereskedőtől 1922-ben. Egy müncheni professzor átlapozta a kódexet, megtalálta az érthetetlen nyelven íródott sorokat, és megmutatta egy másik professzornak, aki tudott magyarul, és azt állította, hogy ez ómagyar nyelvű vers. Budapestről megérkezett a könyv megvizsgálására Jakubovich Emil történész, a Nemzeti Múzeum főkönyvtárosa.

A történész a versről megállapította, hogy hiteles, de valószínűleg csonka, csak az első fele maradt meg. A vers után következő hártyalevél a kódexből ki van tépve.

A vers érdekessége, hogy a külhonban élt szerző régebbi magyar nyelvet használt fordításához, mint amit abban a korban már beszéltek Magyarországon. A kódex magyar szerzetesektől kerülhetett olaszokhoz, akik próbálták kivakarni, eltüntetni az érthetetlen sorokat. Talán ugyanaz a kéz -akinek majdnem sikerült megsemmisíteni első versünket- tépte ki a következő oldalt is, ahol a folytatás lehetett.

A vers a magyar líra fejlettségét tükrözi, a sorok határozott számú szótagokból állnak, a sorvégek rímelnek, és művészi erejű alliterációk is olvashatók benne, mint a híressé vált „Világ világa, Virágnak virága”!

Az eredeti szöveg szerint:

„Vylag uilaga

Viragnac uiraga”

A kódex 1940-ben az ismét felgyújtott könyvtárban, egy megszenesedett ajtajú szobácskában élte túl a tűzvészt egy páncélszekrényben. Amikor a német katonatisztek megnézték a leégett könyvtár romjait, nem nyitottak be a helyiségbe, mert azt hitték, egy mosdó. Ha akkor megtalálják, és Németországba viszik, talán végleg eltűnt, vagy megsemmisült volna a háborúban az értékes könyv.

Nem találták meg, és így a páncélszekrényben épségben megmaradt a háború végéig. A magyar állam több tárgyalást is folytatott a kódex megszerzéséért, de csak 1982. május 22-én érkezett haza a kódex, és benne első versünk.

Az első írásban is megmaradt költeményünkért a Leuveni Katolikus Egyetemnek –nagyrészt flamand vonatkozású- 12 ősnyomtatványt (8 kötetben), 24 darab 16-17.századi nyomtatványt (16 kötetben), valamint egy 18.századi kéziratos gyűjteményt (8 kötetben) adott a magyar állam.

Olvassuk el -minden halottra is emlékezve- az Ómagyar Mária-siralom gyönyörű sorait:

Zsófi