„Eredet” a magyar címe a filmnek, amelyről tegnap este elgondolkodtam (az eredeti angol cím sem sokkal jobb: Inception). Valójában arra utal mindkét nyelven: minden gondolat megszületik bennünk valamikor, valahogyan. És mint egy vírus – hangzik el a filmben – önálló életre kel, növekedni, szaporodni kezd!
Nagyon jó, látványos sci-firől van szó, melyben Leonardo DiCaprio (azaz Cobb) egy gondolattolvajt alakít – aki eredetileg tudományos kutatóként férkőzött be mások álmaiba, majd egy fatális ügyet követően (csak a vége felé tudjuk meg, hogy mi is történt) járja a világot és ipari kémkedésre használja tudását – közben pedig fájdalmasan vágyódik az Egyesült Államokban maradt gyermekei után, akiket nem látogathat meg, mert ott gyilkosságért körözik…
Ez a háttér – a film története pedig akkor kezdődik, amikor Cobb végre esélyt kap, hogy rendbehozza életét, visszatérhessen gyermekeihez. Ehhez egy szokatlan megbízás vezet: ezúttal nem ellopnia kell, hanem becsempésznie egy gondolatot a célszemély agyába…
A film sok szempontból tetszett – jók a színészek, remek a rendezés, bár a rendező-forgatókönyvíró annyira megbonyolította helyenként a történetet, hogy nem volt kedvem kibogozni, hol is járunk – éppen kinek az álmában, kinek a tudatalattijában, milyen szinten…?! De ez nekem nem volt zavaró, így is élveztem a kalandozást!
Ami miatt azonban a leginkább szerettem, az ez: kénytelen voltam végiggondolni a hatására, hogy hogyan, milyen szinteken születik meg bennem egy döntés, hogyan befolyásolnak az érzelmeim, nálam milyen szintekre kellene DiCapriónak leásnia a tudatalattimba, hogy elhelyezzen egy ilyen gondolatot… Kik lehetnek azok a személyek, akik a tudatalattim legmélyén bújkálva beavatkoznak a döntéseimbe?
S még az a vers is eszembe jutott róla, amelyet annyiszor idéztünk már itt, a blogon is (de nem lehet elégszer):
„Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben…”
De eszembe jutott (nagyon!) Philip K. Dick, a Szárnyas fejvadász, a Mátrix is… És nem úgy jutott eszembe, hogy az zavaró lett volna.
Az már csak hab a tortán, hogy a gondolattolvajok-gondolatbecsempészők ébresztődala Edith Piaf leggyönyörűbb sanzonja: a Je ne regrette rien! (Bár Zsófival örök életünkre a Földesben végigült franciaóráink fognak róla eszünkbe jutni – de ez a dal ma egészen mást mond nekünk, mint amikor 15 évesen hallgattuk tanárnőnk recsegő magnószalagjáról…) Ráadásul még azt a finom kis utalást is észre vehetjük, hogy a két női főszereplő közül az egyik, Marillon Cotillard Piaf megformálásért kapott Oscar-díjat!
A film trailere nagyon vacak, semmi jó nem jön át belőle a film lényegéből, és soha meg nem néztem volna filmet, ha azt látom előbb… De találtam a neten egy privát művet, a film kockáiból gyűjtött válogatást a Piaf-számra, ez már sokkal kedvemre valóbb, és jobban hozza a film nyújtotta élményt!
Íme:
Nóra