November 30-át fekete szerdaként írhatjuk be a naptárba: ugyanazon a napon ment el a ma már felnőtt gyerekek két nagy szórakoztatója: Zdeněk Miler, a Kisvakond atyja, és Kemény Henrik bábművész, Vitéz László alkotója.
Kemény Henrik előadásait többször is láttam „élőben” gyerekként, emlékezetes, hogyan páholta el palacsintasütővel Vitéz László (aki egyfajta paprikajancsi) az ördögöt. „Szervusztok, pajtikák!” – szinte hallom Kemény Henrik hangján az állandó beköszöntést is!
Azt már kevesebben tudják, hogy Kemény Henrik mozgatta a legkedvesebb egyfejű sárkány, Süsü bábját is, Csukás István meséjében. De ugyanő volt Hakapeszi Maki is, a falánk majom a Zsebtévé adásában – aki folyton lóvá tette Hiszékeny Urat, és kicsalta tőle az újabb és újabb tábla csokoládékat! Furfangos Frigyest is ő keltette életre. De Böbe baba alakját is ő mozgatta a Futrinka utcában!
Kemény Henrik őseinek, a Korngut családnak évszázados bábjátékos hagyományát követte. A nagypapa, Korngut Salamon Galíciából érkezett Pestre, 1897-ben kapott belügyminisztériumi engedélyt „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására. A vásárokat járva először cirkuszt szervezett, majd a társulat kiszámíthatatlansága miatt áttért bábjátékok előadására. Később állandó színházat épített Külbudán. Későn nősült, két fia született, Dezső és Henrik. Az általunk ismert Kemény Henrik apja (szintén Henrik) egy ideig New Yorkban a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiónak dolgozott, majd 1912-ben hazatért, megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat, amely egy év alatt becsődölt. Az I. világháború tönkretette a családot, 1926-ban új bábosbódét emeltek a hűvösvölgyi Nagyréten. Az apa a háború után a filmgyárban dolgozott, majd a biztos fizetést feladva bábozásból élt a család, szerény körülmények között. Az 1930-as években hivatalosan Paprika Jancsi lett a fő figurájuk neve, mert az állami szervek nem nézték jó szemmel a kisemberek számára szóló rendszerkritikus, szókimondó előadásokat. A Népligetben a Mutatványos téren működött Kemény Henrik Bábszínháza. A bábos família harmadik generációjához tartozó ifjabb Kemény Henrik és nála egy évvel fiatalabb öccse, Mátyás a család mutatványos bódéjában nőtt fel. Míg a Papa a színházat vezette és előadott, a mama – Kriflik Mária – volt a pénztáros és ő szabott, varrt, öltöztette a bábokat. Két fiuk a délutáni előadásoknál segédkezett, de szerepeltek is a bábszínházban.
Ifjabb Henrik az apja által készített Miki egér marionett figurával gyakorolta a bábozást, ami később három és fél méteres zsinórral felszerelten – már a nagyérdemű előtt táncolhatott. 1931-ben kapta első szerepét egy családi bábelőadáson a papa Miki egér táncjátékában csetlő-botló „másodegérként.
Kicsit később már az iskolában pótvizsgázó Vitéz Lászlót alakítja. 1935-ben faragta ki első figuráját és kapta meg első főszerepét. 1945-ben édesapja munkaszolgálat közben eltűnt, így fia átvette bábszínházát. Amikor a népligeti vurstlit 1953-ban felszámolták, Kemény Henriket is „államosították” (bábjait egy ideig Bálint Endre festőművész műtermében „bújtatta”): ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett fel. Az ő nevéhez fűződik 1955-ben az első vidéki bábszínház megalapítása Győrben. 1964-ben elvégeztették vele a Bábszínészképzőt… Ehhez már nincs is mit hozzáfűznöm!!
Két évtized alatt számos bábot tervezett, és visszatért a vándorbábozáshoz, egy Trabanttal kezdte el járni az országot. 1992-ben, az Állami Bábszínház kettéválásakor a Kolibri Színházhoz csatlakozott.
Alig két hónappal élte túl, hogy volt bábszínházának épülete a Népligetben 2011. október 3-án éjjel porig leégett. 87 éves volt.
Zdeněk Miler 90 évesen ment el, és olyan rajzfilmfigurákat hagyott ránk, akiket még az én gyerekeim is ugyanúgy szeretnek, mint annak idején én!
A Kisvakond igazi alapmű, sokan sokféle szempontból elemezték már (mint minden zseniális művet): kimutatták, hogy egyike az első környezetvédő műalkotásoknak. Hogy a gyermeklélek tökéletes leképezője. Hogy a sivár és ostoba szocializmus egyik legkeményebb kritikája.
Azt hiszem, ez mind igaz! És még ennél is több! A nagyfiam még nem tudott beszélni, amikor már a Kisvakond és a Kistücsök meséjét nézte újra meg újra. A kisfiamat pedig egészen különleges lelki kapcsolat fűzte a Kisvakondhoz: amikor másfél-két éves korában egy ideig gyakran voltak rémálmai, és torkaszakadtából ordítva ébredt hajnalonta – semmivel sem tudtuk megvigasztalni. Valami kimondhatatlan, feloldhatatlan szorongás tört ilyenkor elő belőle – és az egyetlen gyógymód az volt rá, ha hajnali kettő-három körül bekapcsoltuk neki a Kisvakond meséit, és ő a tévé előtt bágyadva lassan megnyugodott, egy-két epizód elég volt neki ahhoz, hogy újra álomba merüljön, és visszacipelhessük az ágyába…
Köszönöm ezt Zdeněk Milernek!
Az ő életéről is tudjunk meg néhány adatot: Prága mellett született, és részben a náci megszállásnak „köszönhető”, hogy animációs művész lett belőle. Már 15 éves korától a prágai nemzeti rajziskolában tanult, aztán a Képzőművészeti Főiskolára kezdett járni. Ezt azonban a nácik bezárták – ekkor kezdett el egy rajzfilmstúdióban dolgozni. A karrierje innentől fogva töretlen: 1956-ban a Vakond nadrágja volt az első Kisvakond-filmje (cseh nyelven Krtek) – ezzel azonnal megnyerte az Ezüst Oroszlánt a velencei filmfesztiválon. Eleinte a Kisvakond beszélt – később azonban Miler a saját kislányaival szinkronizálta a filmeket, szavak nélkül, de a világon mindenhol érthető – csodálkozó, ijedt, örömteli – hangokkal.
Körülbelül 70 filmet készített élete során, ebből 50-ben a Kisvakond figurái szerepeltek – a Nyuszi, a Sas, a Süni, a Béka, az Egér… Nálunk a Kistücsök is nagy sztár, a mai napig csodálom, hogyan érthette meg alig két éves eszével a fiam a csodálatosan elvont meséket!
Talán ezért nem tudok igazán szomorkodni e két mesélő halálhírén – mert olyasmit hagytak ránk, ami már az ő földi létüktől független, és ami nagyon sokáig fennmarad még.
Nóra
