Történt már veletek olyasmi, amitől percekig csak azt tudtátok mondogatni, hogy "hűűűű!", meg "óóóóó!", meg "naháááát!"? Utána még azt sem, hanem csak fülig érő vigyorral az arcotokon, bambán bámultatok, és úgy éreztétek, hogy tündérmesébe kerültetek?

Velem ez most megtörtént, amikor részt vettem egy nagyon különleges programon: éjszakai sétát tettem az Alcsúti Arborétumban, a szentjánosbogarak rajzásának alkalmából.

Véletlenül vettem észre, hogy az Arborétum meghirdette a programot: este 9-kor gyülekező a bejáratnál, és szakértő vezető kíséretében végigjárhatjuk a kertet, bogarakat hajkurászva! Na, a hajkurászást nem kell szó szerint érteni, nem bántottuk, nem ijesztgettük és nem kergettük szegény kis jószágokat.

Ezek a rovarok ugyanis igénylik a nyugalmat. Két éven át fejlődnek a talajban lárva állapotban. Éppen ezért látunk olyan kevés szentjánosobogarat manapság: már csak kevés olyan mésztartalmú talaj, rét vagy erdő található Európában, amely teljesen háborítatlan, tehát biztosítja számukra a nyugodt fejlődést 2 éven át. A modern termesztési eljárások, a földterületek egyre nagyobb arányú megművelése és valószínűleg a mesterséges fények is szerepet játszanak abban, hogy egyre kevesebb a szentjánosbogár.

Már egészen korai életszakaszukban is, lárva, báb és tojás állapotban is bocsátanak ki fényt. A harmadik évben aztán kikelnek, hogy mindössze 2 hetes életük során megörvendeztessenek bennünket az igazi csodával: a megannyi, röpködő kis tündér látványával. 8 alcsaládjuk él, s mind másféle fényt bocsát ki - ennek okára még visszatérek később!

Magyarországon 3 féle szentjánosbogárral találkozhatunk: a nagy, a kis, illetve a törpe szentjánosbogarakkal.

A legelterjedtebb nagy szentjánosbogár nőstény hossza 10-18 milliméter, a hím hossza 10-13 milliméter. A hím kisebb a nősténynél, nagy, lefelé irányuló szemével nagyon jól lát. A nősténytől eltérően a felnőtt hímnek van szárnya, sőt védő fedőszárnya is. A nőstény szárnyatlan, szelvényekből álló teste hasonlít a lárváéra.

A világítószervek a potroh csúcsán, a hasoldalon vannak. A ragadozó lárváknak erős, harapó állkapcsaik vannak. Fénykibocsátó szerveik, csakúgy, mint a nősténynél, az utolsó három szelvény hasoldalán találhatók.

A világító sárgászöld fény kémiai úton jön létre, a világítósejtek (fotociták) segítségével. Ezek belsejében luciferin képződik, amely oxigént tartalmazó környezetben (így a levegőben is, mely a potrohon található légcsöveken jut be az állat testébe) átalakul, s fényrészecskéket (fotonokat) bocsát ki. Ha a rovar megszakítja az oxigénfelvételt, a fény kialszik. Ez magyarázhatja, hogy ha közelítünk hozzájuk, gyakran "elalszanak", eltűnik a fényük. A fény kibocsátásának két célja van: a zsákmány elejtésében és a párkeresésben is szerepet játszik.

A szentjánosbogár igen rafináltan kombinálja e két célt: tudniillik a szaporodást illetően nincs "átjárás" a fajok között, vagyis minden faj csak saját fajtársaival tud utódot nemzeni, fényjelzésük ezért fajonként eltérő. Egyes fajok nőstényei azonban képesek utánozni egy másik faj villantásait, s ezzel odavonzzák a más fajú hímet, majd egyszerűen felfalják.

Csendes, meleg estéken a hímek világítva röpködnek, a nőstények a fű között világítanak. Párzás után nem sokkal elpusztulnak, de előbb a nőstény a petéit egyenként vagy párosával lerakja. A kerek, halványsárga pete átmérője 1 milliméter. A petéből való kifejlődéshez 2-4 hét kell.

Az Arborétumba érkezve este 9-kor még szinte teljesen világos volt, rengetegen gyűltünk össze a bejáratnál. A vezető a nagy rétre, majd a kastélyromhoz irányított bennünket, rövid ismertetőt tartott magáról az Arborétumról (melyről én pl. itt és itt meg itt írtam nektek). Ezután a szentjánosbogarakról adott elő, majd elindult maga a séta.

Ha attól féltünk, hogy a tömeges érdeklődés az élmény rovására megy, akkor a programnak ezen a pontján végre megnyugodhattunk: a hatalmas parkban eloszlott az a sok ember, nem kellett hosszú, tömött sorokban vonulnunk - mi, akik jó ismerjük a terepet, nyugodtan le is szakadhattunk a többiektől.

Addigra már be is sötétedett, és bizony az egész nagy seregletből én voltam a legelső, aki felfedezett egy fénylő, röpködő kis tündérkét a bokrok között! Pár perc múlva pedig már keresni sem kellett, térdmagasságban csillámlott a sötét erdő, fantasztikus élményt nyújtott! Ekkor jött az az állapot, amivel a cikkemet kezdtem: a folyamatos, fülig érő vigyorgás, és álmélkodás.

Persze, hogy elkószáltunk a gyalogútról, persze, hogy a sötétlő tónál a békazenét is meghallgattuk közelről...és persze, hogy a végén kicsit félni kezdtem a sötét fák között, ahol semmi fény nem volt látható a bogarak röpködésén kívül - pedig ez az egyetlen olyan erdő, ahová tényleg minden aggodalom nélkül bemerészkedhet az ember éjjel is. Körülkerített terület, ahol állatok sem bújnak elő (a madarakon, rovarokon és békákon kívül), és tényleg nem fenyeget semmiféle veszély. Mégis borzongató érzés a vaksötétben követni a kis lámpásként villogó szentjánosbogarakat.

Végül simán visszataláltunk a bejárathoz, és megfogadtuk hogy amikor a gyerekeink már visszatérnek a nagyiktól, a nyaralásból, és még mindig tart majd a szentjánosbogár-rajzás, velük is eljövünk erre a különleges eseményre - de velük nem fogunk letérni a kavicsos ösvényekről...

Nem hittem, hogy még mindig tud újat nyújtani nekem az Alcsúti Arborétum - de most bebizonyosodott, hogy érhetnek még meglepetések!

S mindez az évnek a legvarázslatosabb szakában történt, a nyári napéjegyenlőség idején - mely tegnap volt, bár Szent Iván éjjele, amikor megünnepeljük a fényt, csak 3 nappal később, június 24-én lesz! (Zsófi korábbi cikke erről az ünnepről itt olvasható. Tegnap pedig így írt a nyári napfordulóról.)

És természetesen a szentjánosbogarak is így kapták a nevüket: hiszen Szent Iván (azaz Keresztelő Szent János) ünnepének környékén kezdik meg látványos röptüket.

Nóra