Nem tudom, mi lehet az Olimpia titka - mi az, amitől még egy kiskamasz is megbolondul, és hirtelen vagy 20 különféle sportág szurkolójává válik egyszerre?!
Tény, hogy a médiafelhajtás rátesz egy nagy lapáttal - de mégsem mondhatjuk, hogy csak a média tehet róla, hogy az Olimpia ennyire berántja az embert a sport, a szurkolás világába. Hiszen amikor mi felnőttünk, még nem a média uralta a világunkat - mégis a legfőbb beszédtéma, központi kérdés volt minden negyedik évben az Olimpia.
A szurkolás módja persze sokat változott azóta. Ma már twitteren követhetjük az eseményeket, a számítógép képernyőjén élő közvetítést nézhetünk, a facebook-on kommentálhatjuk másodpercek alatt a gólokat, pofonokat... És mindenki részesülni akar a sikerekből, úgyhogy első aranyérmes londoni olimpikonunk, Szilágyi Áron kardvívó fényképét rengetegen osztották meg, bezsebelve ezzel több tízezer lájkot (ha kevésbé jóképű lenne, vajon akkor is ennyire örült volna neki a nép?).
Vannak persze hivatásos fanyalgók is, akik szerint a sport nevetséges, felesleges butaság. Az Olimpia pedig DÖGUNALOM.
Én inkább a nagyfiam véleményét osztom, aki teljesen bezsongott már ez alatt a két nap alatt is, pedig nem is ő a nagyobb sportrajongó a családban, hanem a kicsi! A nagy tegnap a legjobb barátaival társasozott épp, amikor meghallotta, hogy kardvívásban aranyéremre esélyes as magyar versenyző - azonnal otthagyta a játékot, és kiabálva szurkolta végig a mérkőzést. Na jó, elárulom: leginkább azért, mert ő is vívni tanul egy éve! Teljes mértékben azonosult Szilágyi Áronnal, és elmondhatatlanul boldog volt a győzelemtől! Annyira elragadta az öröm, hogy az egész társaságra ráparancsolt: tessék szépen, vigyázzba állva végighallgatni a magyar himnuszt a tévé előtt! Kicsit azért még őt is kizökkentette a hamisan és a kottától teljesen eltérő módon megszólaló magyar himnusz, de sebaj! az érem legalább szépen csillogott...
Nóra
