Az iskolakezdésről máskor is írtunk már, például ebben a cikkben. Idén nekem nehezített helyzet jutott: a kicsi fiam elsős lett - ez akkor is nagyobb feladat a "sima" iskolakezdésnél, ha van a családban nagyobb gyerek, és a szülők is gyakorlottak már az iskolai ügyekben.
A gyakorlati tennivalók is éppen elég bonyolultak - a tankönyvbeszerzések, az előírt lista szerinti tanszerek megvásárlása, a füzetek-könyvek felcímkézése, bekötögetése, ceruzák kihegyezése, tisztasági csomag, tornafelszerelés, stb... Mindemellett legalább ennyire fontos, hogy a szorongó, izguló kis elsős lelkét ápolja a szülő!
A felfokozott idegállapotban nem könnyű azt az üzenetet sugározni a gyerek felé, hogy az iskola olyan hely lesz, amitől nem kell tartania, ahol biztonságban, jól érzi majd magát, ahol nem kell bizonyítania semmit, elég, ha önmagát adja!
Bevallom: mire eljön a szeptember eleje, az én otthonom eléri a zűr tetőfokát! Soha nem látott káosz uralkodik el, ahelyett, hogy a nyugalom és rend szigete lenne - hiába tudom, hogy mekkora szüksége lenne a gyerekeknek ilyenkor a harmóniára, rendezettségre... Sajnos meg kell állapítanom: az iskolakezdés tantárgyból én bizony megbuktam idén is.
Persze aztán eljön az első szülői értekezlet, ahol a tanítóval együtt ellenőrzik a szülők, hogy minden felszerelés rendben van-e - ilyenkor azért kicsit visszanyerem az önbizalmam, és amikor az első tanítás nap végén jókedvűen és izgatottan mesélve jön haza a gyerek, akkor nem is érzem már magam annyira gyatra szülőnek.
És azt is tudom: ez nem lóverseny - ahogy a gyereknek nem szabad megfelelési kényszertől szenvednie, ugyanúgy a szülőnek sem!
Nóra
