A világ nagyon-nagyon fura úton halad valami nagyon érdekes felé...hogy ezt miért merem ilyen határozottan állítani? Akkor sorolom:
Huszas évei végén járó okos és szép értelmiségi lány "lóg" a harmincas értelmiségi fiújával csak úgy...élnek, elvannak, mint befőtt. A fiú kedvenc hobbija a világutazás, a jó ételek, és a munkája...na meg néha az éjszakai élet...és amikor az ismerősök célozgatnak arra, hogy esetleg várható-e örömteli változás az életükben a közeljövőben, akkor csodálkozó szemekkel néznek...
Harmincas, ugyancsak nagyon szép és okos értelmiségi lány: egyedül már évek óta! A "nagy" szerelemnek 5-6 évvel ezelőtt vége lett, azóta vannak a kalandok, a sport, az autózás, a barátnők, és a sok munka...
Huszonéves értelmiségi lány, szintén szép: munka után barátnők, kaja-pia, utazgatás, és ennyi!
Harmincas értelmiségi lány, szintén szép (mégha csúnyák lennének a nők, meg is érteném a dolgot!), tíz éve van egy sokkal-sokkal idősebb férfival együtt, mostanra már se vele, se nélküle, pánikban, teljes megkergülésben. Fut-fut önmaga elől, de sehogyan sem találja a helyes utat: sport, flört, figyelemfelkeltő akciók, szeressen már végre valaki!
Szintén harmincas értelmiségi nő, "ez" is csinos! Az elmúlt években férfit a közelében sem lehetett látni, arról híres, hogy soha vissza nem mosolyogna senkire sem a környezetében...keserű és szomorú, azt beszélik a népek, hogy egyszer életében csalódott egy férfiban! Egyszer!!!!! És akkor mi van? Kérdem én! Az élet megy, a karaván halad, ettől meg kell savanyodni? Még a nótából is tudjuk, hogy: "gombház, sej ha leszakad van másiiiik!". Valószínűleg az elmúlt évek magányában ez a leány is meghallhatta ezt a nótát valahol, mert mostanában végre nagy érdeklődést mutat egy férfi iránt, és megint csak csalódni fog, mert nem ismeri a másik nemet egy kicsit sem. Találkozott egy olyan, már negyven felé nagyon teperő férfival, akinek nincs senkije...és ez még lehetne éppen átmeneti probléma is, de a férfi reakcióiból, amit a nő közeledésére ad, arra lehet következtetni, hogy ő az a típus, aki nagyon-nagyon fél a nőktől...Nem akar egyikkel sem közelebbi kapcsolatot kialakítani, elvan egyedül, mint a befőtt. El-, elmegy a lánnyal ebédelni, ide-oda, de semmi konkrét, nehogy "félre" lehessen érteni...és ilyen idős korban ez az egymás kerülgetése már hónapok óta, sajnos semmi jóra nem utal...
Ebből jön majd az, hogy a lány lassan elunja, levonja majd azt a következtetést megint, hogy neki "ez" nem megy, nem tud ő a férfiakkal bánni, akik különben is mind szemetek és dögök, és mind csak "azt" akarja, amelyik meg nem "azt" akarja, az még sokkal rosszabb...Még az is meglehet, hogy többet az életben nem lesz kedve újra kivirulni, kedvesebbnek, és mosolygósabbnak lenni, a fagyos korszak után, ahogy most tette.
Az ember már csak olyan fajta, hogy szereti a dolgokat túlbonyolítani, na de ennyire? Miért nem lehet spontánabbul élni, de határozottabban is egyúttal? Látni, mi a dolgok valódi súlya és értéke, és azokat a helyükön kezelni...
Szép dolog az ifjúság, de sajnos a "laza-hobó-életformával" sem lehet azt konzerválni, és jó lenne, ha erre előbb vagy utóbb rájönnének a harmincasok is...meg arra, hogy jó valakiért élni, felelősséget vállalni, lemondani a szombatesti pénzszórós tivornyákról, és ehelyett otthon vacsorázni, ne adj Isten pelenkára költeni azt a "kis" pénzt, ami egyébként sok éven át haverokra és bulira ment el...és közben sírunk, hogy kinek van pénze szaporodni??? És inni kinek van??? Az sem olcsó szórakozás, csak kevésbé egészséges!
És akkor most nem fogom felsorolni azokat a "szerencsés", párkapcsolatban élő huszas-harmincas nőismerőseimet, akiknek "sikerült", van párjuk, rendezett életük, esetleg gyerekük is már, őket irigylik magányos barátnőik, rajtuk meg egyértelműen látszik, hogy feszülten, rabságként és teherként élik meg házasságuk mindennapjait, valamint a családi állapotukban "túl fiatalon" bekövetkezett változást...
Több olyan nőt ismerek -mondjam azt, hogy sajnos?-, aki jómódban él, munkahelye simán várna rá egy-két évet, mégis 6-8 hónapos kisgyerek mellől szalad vissza dolgozni, mert zavarja, hogy szingli barátnői "független" életéből kimaradt pár hónapra. Olyanokat is ismerek szép számmal, akik többéves kiegyensúlyozott párkapcsolatban sem mernek gyereket vállalni, mert "lemaradnának" valamiről, és "elmenne" mellettük közben az élet, gondolják ezt szemmel láthatóan ők!
Ezeknek a "lányoknak" szeretnék elmesélni valamit, hogy ne csak másról beszéljek, hanem magamról is.
Másfél hónappal múltam el 29 éves, amikor megszületett a fiam, és én azóta minden nap, minden erőmet abból merítem, hogy ő megszületett...aztán testvérei is lettek, de ő volt az, aki teljesen átalakított! Szinte minden nap eszembe jut az az öröm, amit akkor éreztem, amikor először a kezembe adták őt, rámnézett az azóta is tengerkék szemével, és azt "mondta": "Na szia Anyám! Itt vagyok, adj ennem!" Leírhatatlan volt! És az maradt!
Ez a később hónapokon át bőgő, ordító, hasfájós, éjszakázós, a szüleit állandóan "molesztáló" kisfiú múlt októberben 14 éves volt, majdnem 170 cm, sudár, pattanásos nagyorrú, kék szemű, szeret nyelveket tanulni, és szépen gitározik...
Ha én 15 évvel ezelőtt nem gyereket akarok, hanem táncolni, bulizni, és "semmiről le nem maradni", akkor ma ő nem vidít fel egy mondatával, egy-egy gesztusával, vagy kamaszos hülye beszólásával...nincs, akitől felmenjen egy perc alatt az agyvizem, akire magamból kifordulva ordibáljak, és akit megölelgessek, és megpuszilgassak, ha megbocsájtó anyai szóért könyörög a pillantásával.
Az ember változik, és alakul, mondjuk ki azt, amit ma nem divatos az "örökifjak" és "örökifjúság" korszakában: botoxolhatunk, feltöltethetünk, leszívathatunk, átszabathatunk, a lelkünk és az életszakaszaink nem becsaphatóak, nem ki-, és lecserélhetőek...minden mindennel összefügg, és egymásra épül...egy korosodó anyuka több évtized szabad élet után már sokkal fáradékonyabb és ingerültebb az első gyerektől, mint fiatalabb sorstársai.
Magam is tapasztalom, hogy milyen nagy segítség nekem a legkisebb nevelésében, hogy nem egyedül vagyok vele a nap nagyobb részében, hanem a tizenéves testvéreivel, akik felvigyázó és szórakoztató szerepre is kiválóak, nem beszélve arról, hogy ki tudják nyitni a világot az egész család számára. Velük már meg lehet nézni klasszikus filmeket, és újakat is, meg lehet ismerni mai, menő számokat, lehet tudni mi a trendi a tizenévesek közt, stb., stb. Szóval színt visznek az életbe!
Éppen ennek a tapasztalatnak a birtokában megértem azon kortársaimat, akik zombi fejjel, és eszelős szemekkel élik meg a kezdő szülők mindennapjait. Bizony nagyon nehéz a szülővé válás, és minél később történik, annál fárasztóbb és idegtépőbb, és annál kevésbé lehet élvezni minden szakaszát: mert ugye egy negyvenesnek már nagy fizikai teher a sírás hallgatása, az állandó éjszakázás, majd a dackorszak. Aztán erőtpróbáló feladat ötvenes-hatvanas éveinkben először szembesülni a lázadó vagy csak simán felnőtté érő kamasz gyerekeink mindennapi életproblémáival, majd aggastyánként várni (mert a családi példa általában ragadós, és otthonról hozott sémák szerint építjük fel az életünket!), hogy a harmincas-negyvenes gyerekeink végre utódokkal ajándékozzanak meg bennünket.
Szóval nem olyan egyszerű ez, ahogy az első pillantásra tűnik! Ma azt mondják sokan, ha meg akarják magyarázni, miért is részesítik a talmi dolgokat előnyben, hogy: ja! carpe diem!
Csakhogy a "carpe diem" latin kifejezés jelentése nem az, aminek hiszik gyakran, és amilyen értelemben használják, hogy: "Élj a mának, élvezd az életet!" Nem ám!
Azt jelenti, hogy: "Ragadd meg a napot!" És bizony ez nagyon nem ugyanaz! Ragadd meg a napot, tehát éld meg úgy, hogy ne folyjon ki a kezedből az idő! Teremts magad körül valamit, maradandó, értékes dolgokat, akármit, csak ne tékozold el az életedet felesleges dolgokra!
Kívánok mindenkinek szép napot orosztanárom egyik kedvenc latin mondásával. Nála erre is jutott idő az oroszórán -latin mondások megtanítására-, mert eredetileg görög-latin szakos tanár volt, amíg nem szólt bele a történelem Pista bácsi "szakmai elköteleződésébe" az ötvenes években.
Sapienti sat! Azaz, a bölcsnek elég ennyi!
Zsófi