Amikor nyolc éves voltam, a szemorvos egyik pillanatról a másikra úgy találta, hogy erős - 2 dioptriás - szemüvegre van szükségem. Egészen addig semmi nem utalt rá, hogy rossz lenne a szemem, az órákon jól láttam a táblát is, a könyvemet is.

A szocializmus kellős közepén egy szemüveges kisgyereknek nem sok féle modell közül lehetett választania: volt a fülre tekergetős, "ortopéd" fazon, meg a vastag, barna, "esztéká" keretes... Érthető, hogy - hiú kislány lévén - elkeseredtem, és kikötöttem: csak a fülre tekerőst NE!

Így történt, hogy a többek által szépnek mondott kislányarcomat nemsokára egy barna, szögletes keretes, cseppet sem kislányos szemüveg csúfította el. Igazi nagyokos-külsőm lett tőle! Persze az is voltam, könyvmoly, túl komoly, koravén kislány. Na de azért szerettem volna szép is lenni...

Valahogy nem is az hagyott igazán mély nyomot bennem, hogy kicsúfoltak (nem volt komoly csúfolás, elég népszerű voltam az osztályban, de azért egy-két, kötelező szurkálódás nyilván kijutott a hemüvegesnek). A legnagyobb sérelmem az volt, hogy a farsangi bálon éppen ebben az egy évben került a sor a mi osztályunkra, pont ekkor mi adtuk a bál hercegét és hercegnőjét, és az udvartartást! Én pedig, a hemüveges okostojás, természetesen szóba sem jöttem hercegnőként, de még udvarhölgyként sem... Az udvari tudós szerepét osztották rám! Hosszú lebernyegben, csúcsos süveggel, a pápaszememet az orromra tolva vonultam dúlva-fúlva a hercegnő mögött, aki (az osztály leggazdagabb kislánya volt) az alkalomra varratott, csilivili báliruhában tetszelgett - pedig valójában ő nem is volt szebb lány nálam!

Aztán, ahogy jött a szemüveg, úgy el is tűnt az életemből. Két év elteltével a hiúság okán egyre ritkábban vettem fel (pedig akkor már divatos, rózsaszín keretem volt!), és nem láttam rosszabbul nélküle, mint szemüveggel. Végül egy új szemorvos megvizsgált, és döbbenten állapította meg, hogy nekem egyáltalán nincs is szükségem szemüvegre! Vagy meggyógyult ilyen gyorsan a szemem (korrigálta a szemüvegnek köszönhetően a látászavart), vagy már eredetileg is rosszul mérték be...

Így aztán szemüveg nélkül éltem további életemet, az önbizalmam ugyan így sem lett sokkal több, de ezt már nem lehetett a szemüvegre fogni!

Most pedig itt ülök, a ma elkészült, vadonatúj olvasószemüvegemben - most már kétségtelenül, vitathatatlanul szükségem van rá: az utóbbi egy évben kínszenvedés volt már minden esti olvasgatás. Megint a hiúság tehetett róla, hogy ennyi ideig elhúztam a szemüveg felíratását - de most már megadtam magam! És csodák csodája: a millió lehetséges keret közül kiválasztottam egy vastag, fekete, szögletes keretet! A férjem agyondicséri,  a nagyfiam is elismerően hümmög, anyukámnak is tetszik az elküldött fotó alapján és én sem érzem magam csúnya okostojásnak benne - inkább csak érdekes érzés és szokatlan látvány, ha a tükörbe nézek.

Egyedül a kisfiam kezdte rosszallóan csóválni a fejét, amikor meglátott benne: "Cö, cö, cö... szerintem ez nem valami szép." De majd csak megszokja ő is!

Nóra