Zsófi cikkében, mely az esküvőkről szólt, szerepelt egy Nők Lapja-link. Két párkapcsolati terapeuta, Baktay Zelka és Baktay Miklós nyilatkozott arról, mit lehet tenni, ha valaki nem vágyik a gyerekre, de szeretne vágyni rá...

A kérdésfelvetés nekem abszurd - aki nem vágyik rá, hogy anya legyen, az maximum a társadalmi vagy családi elvárások miatt (esetleg a szerelme elvárásai miatt) mondhatja, hogy "szeretne vágyni rá". Márpedig ez pont egy akkora horderejű döntés mindenki életében, amit nem szabad külső nyomás hatására meghozni.

Mond viszont egy nagyon okos dolgot a párterapeuta-pár a cikkben: "a népességnövelő gyermekáldást az segítené, ha tudnánk kommunikálni, mekkora öröm a gyerek és elég jó szülőnek lenni". ...és "Válasszunk ki gondosan egy olyan jó fej családot, ahol megértik, hogy szeretnénk beleszagolni a baba pihés tarkójába, ahol örülnek annak, hogy örülünk a gyereküknek, mert ők maguk is örülnek neki. Ezzel megkapjuk a legfontosabb viselkedési modellt. Azt, hogy a gyermeknek jó örülni."

Hogy egy nő, aki nem vágyik gyerekre, fogja-e kisbabák tarkóját szagolgatni - afelől vannak kétségeim. De tény, hogy ma a legtöbb fiatal azt hiszi - mert ezt sugallja a média teljes intenzitással! -, hogy a gyerekvállalás egyenlő a teljes lemondással minden jóról, a szórakozásról, önmegvalósításról, a felnőtt, önálló életről. Hogy a gyerek az csak egy nyűg, teher - amit még öt percig is nehéz elviselni, nem még örökre a nyakunkba venni!

Mutatok egy példát, ajánlom, a kommentekbe is olvassatok bele - ez a cikk arról szól, hogy egy szingapúri légitársaság plusz díj ellenében biztosítja az utasainak, hogy még a közelükben se üljön kisgyerek az utazás alatt... A hozzászólások mutatják, hogy mit gondol társadalmunk a családról, gyerekvállalásról. Aki élete egyik megjegyzendő rossz élményeként emlegeti, hogy 30 (!!!) percig hallgatnia kellett egy türelmetlen, hangos kisgyereket egy étteremben - az valószínűleg nem áldozza fel saját, otthoni nyugalmát sem...

És sajnos kevesebben (alig) vannak, akik leírják a többieknek, hogy például egy repülőút során mennyi vicces, okos, a világra rácsodálkozó beszélgetést lehet lefolytatni egy ötévessel is! Hogy az étteremben a tányérjukból fel sem pillantó, mogorván faló felnőtteknél mennyivel szórakoztatóbb társaság egy huncutkodó kisgyerek! 

Saját kényelmünk feladásához mérten pedig sokkal többet kapunk a végtelen szeretettel, amivel egy gyerek körülveszi a szüleit!

Nagy és fontos szerepünk van tehát nekünk, gyerekes családoknak, hogy ezt minden lehetséges módon megmutassuk az elkényelmesedett többieknek. Hogy például egy ilyen blogon leírjuk, mi minden jó történik velünk nap mint nap annak köszönhetően, hogy szülők vagyunk!

Hogy mennyire meghatóan vicces, hogy a kisfiam a vécén ülve, egy darab vécépapírra ráírja elsős betűivel, hogy "szeretlek mama", egy másik darabra, hogy "szeretlek papa" - és dolga végeztével kiosztja a műveit nekünk! Ezért őrzök egy darabka vécépapírt itt, az íróasztalomon...

Vagy hogy milyen jó érzés hajnalban, hogy a kiskamasz a rossz álmából még mindig hozzám menekül, bevackolódik az ágyamba pont ugyanúgy, mint ahogy két éves korában tette! És félálomban nem arra gondolok ilyenkor, hogy jajj, de kényelmetlen - pedig az! hisz nem tudok a másik oldalamra sem fordulni! -, hanem hogy bárcsak még nagyon sokáig érezhetném a hideg békalábait a takaróm alatt, és bárcsak sokáig megadhatnám neki a biztonságérzetet, ha fél valamitől!

Ha ezeket a - szinte leírhatatlan, kifejezhetetlen - boldogság-pillanatokat sikerülne megosztanunk a többiekkel, akkor talán nem hinnék azt, hogy a gyereknevelésben több a teher, mint az öröm!

Nóra