@Ezt Nóra mondja:: OK! A további két tarsolyomban lévő történet is már olyan, hogy ugyan a "nő lépett le" (pontosabban űzte el a "fölöslegessé" váló férjet), de a gyerek az anyával maradt. Más okokból ez is egy érdekes probléma.....
A saját-élmény megint egy egészen más történet..... Majd elmesélem, talán.... egyszer....
Más: át lehetne gondolni a család szerepét is, hogy ti. betölti-e a mostani körülmények között is azt a szerepet, mint amit kialakításakor szántak neki? Mert szerintem a holtomiglan-holtodiglan kötelék nem a természetes létforma, hanem társadalmi kényszer szülte. Vajh olyan erős ma is ez a társadalmi kényszer? Vagy csak átalakulóban van? Biztos, hogy mindig, bármi áron család?
(Saját példa: a nagylányom mondta annakidején - apa, ha te nem mégy el, akkor mi költöztünk volna a tesómal, mert már nem lehetett benneteket elviselni....)

Szerintem nincs abban sem semmi baj, ha az ember nagyon határozottan kiáll az egyik vagy a másik oldalon, különösen, ha jól ismeri az adott helyzetet (bár két ember kapcsolatát soha nem lehet kívülről megítélni és nem is kell, legfeljebb csak segíteni próbálni, vagy véleményt mondani). Pálcát törni is lehet, néha kell is, én azért nem tettem ebben az esetben, mert az én problémamegoldási képletem mindig az, mit lehet tenni most, hogy valami alakuljon, haladjon ebben a szituációban....az nem segít, nem visz előre, hogy ki is volt a hibás...ezt is meg kell majd nézni, mert elemezni mindig kell, a hibákat észrevenni, tanulni belőle mindig kell, különben egy kör kerületén szaladunk megállás nélkül, és sehová nem jutunk...én azt tanultam otthon: "fiam, ha baj van, nézd meg, mi a Te hibád, aztán nézd meg, Te mit hibáztál és aztán meg azt nézd meg Te hibáztál-e, aztán jöhet a többiek szerepe a történetben. Nekem ez sokat segít is, de sokszor jó lenne rákenni másra a saját hibáimat, hamarabb érezném magamat jól, de nem megy, nem ezt kérték rajtam soha számon, hogy mit csináltak a többiek, hanem mit csináltam én....szóval visszatérve ahhoz, hogy pálcatörés: én azért nem tettem meg ebben az esetben, Mumust olvasva, mert azt gondoltam, nem mindegy most neki, hogy szemét volt-e a férje, vagy nem? A hiánya ugyanannyira fáj, hiába haragszik, szereti is még, most nem az az orvosság, hogy ki volt a hibás, rá lehet-e kenni mindent a férjre (sokszor rá lehet, mert a férfiak elunva a terheket jobban vissza tudnak azzal élni, hogy elhagyom az asszonyt, majd vasárnaponként jövök és megint úgy kezdem az életet, mint 10-12-20 évvel ezelőtt. Egy férfinak azért van könnyebb dolga általában, mert egy nő gyerekkel már soha nem kezdheti "előlről" az életét, minden további kapcsolatát ahhoz kell rendelnie, hogyan áll majd hozzá az új szerelem a gyerekekhez, a gyerekek meg az új szituációhoz...sokszor a nő le is mond a boldogságról, csak ne kelljen a gyerekeket újabb váratlan helyzetbe sodorni, ne kelljen új dolgokkal megzavarni őket, pláne ha össze sem jön a szerelem, mit szól a gyerek: ahogy az én fiam egyik óvodai csoporttársa mondta a gyerekeknek szomorúan: elment Gábor, pedig szerettem, de most van Józsi....ezek az én ÚJ apukáim! Borzasztó!) Ezért nehéz elkezdeni egy gondolatmenetet, mert nekem 100 másik dolog jut eszembe rögtön, szóval vissza az elejére: nem visz előre most, hogy ki volt a hibás, hanem csak az, mit lelehet és kell tenni! Ez nekem olyan, mint amikor ég a ház és azon gondolkoznánk, a vasaló lett zárlatos, amikor bekapcsolva hagytam, vagy a gyertyát nem oltottam el az asztalon....ez elég vicces lenne! Rohanok a vízért, telefonálok a tűzoltóknak, hívom a szomszédokat, ezek a reflexek ugranak be....viszem ki a házból a gyereket, a kutyát, a macskát és az értékeimet, amíg tudom...aztán hátha időben megjönnek a tűzoltók is! Szóval ha ág a ház, meg kell találni a vizet, nem az okait a tűznek (majd ha minden lejátszódott már, a szakemberek úgy is megmondják, hogy mi volt a tűz oka, ha máskor sem oltom el a gyertyát, hanem otthagyom, hát akkor már tényleg elég nagy marha vagyok, meg is érdemlem, hogy leégjen a házam....most elég egyszerű lett ez a hasonlat, de én ezt minden bajban analógnak tartom....oldjuk meg a problémát és aztán majd boncolgassuk! De boncolgatni is muszáj! Most Mumus szerintem is abban a helyzetben van, hogy össze kell szednie magát, kivinni a tűzből a maradék értékeit, azok ne váljanak legalább a tűz martalékául! Megnézni, mi maradt a tűz után, miből tud új otthont teremtenie, mert nem tud mit tenni, új otthon kell, hajléktalan nem lehet! Majd aztán az az idő is eljön, hogy meg tudja ítélni, kinek milyen szerepe volt a tűz kialakulásában! Nem lesz az sem egyszerű folyamat, legalább olyan fájdalmas lesz, mint az új lakás berendezése!

@Ezt Zsófi mondja:: Végre! Azt hittem már Zsófi nem mond véleményt! No, ezt az összegzést eléggé a magaménak tudom érezni.
A tűzoltásos példa azonban kategórikusan nem jó. Önmagában nyilván igaz, mert amíg az okot keresem leég a ház. Itt sem arról van szó, hogy nem kell oltani a tüzet, hanem arról, hogy oltás közben az okokat is keresve, azok ismeretében sikeresebben olthatunk! Micsoda különbség! Na, de ahogy újraolvasom Zsófit, ilyesmit ír, talán még plasztikusabban is mint én. OK! De ha már leírtam nem törlöm vissza.

Köszönöm a gyors válaszodat, és azt kell még mondanom, hogy velem nagyon nehéz a család szerepéről és modern funkcióiról vitatkozni, mert megrögzött családpárti vagyok...úgy indultam az életnek, hogy mindig mindent komolyan vettem, de ha családom lesz, azt még ennél is komolyabban fogom venni...elég nyomasztó is volt, hogy találok-e olyan párt, aki mellett meg tudok maradni öreg koromig, mert apám és anyám nagyon jó példa volt rá és nagy iskola, hogy konfliktus van, meg kell oldani, de ha szeretjük egymást és készek vagyunk feladni a saját önző egyéni érdekeinkből, ami van, mert egyének vagyunk, akkor talán ki lehet bírni együtt és még időnként ettől jól is érezzük majd magunkat....a gyerekeink pedig megtanulnak szeretni és alkalmazkodni és talán nem véletlen az, hogy az elvált gyerekek sokkal hamarabb ötnek ki felnőttként a bíróságon, mint problémamegoldás (ezt egy statisztikában olvastam), míg a nem elváltak meg nem annyira sűrűn! Szóval én családpárti vagyok, bár abban igazad van, hogy egy gyereknek sincs szüksége elviselhetetlen gyerekkorra, amikor az apja és az anyja a szeme láttára szétcincálja egymást és saját magát! Nekem van egy nagyon jó példa erre is, bár biztosan azt fogjátok mondani, hogy ez meg álszent, de nekem ez egy megoldás....az egyik barátnőm egyszer 22 éves koromban elvitt az anyukája legjobb barátnőjéhez, mert arra volt dolga...gyönyörű belvárosi polgári lakásban éltek, gyönyörű ebédlő, konyha, nem dúsgazdag, de középosztály beli....nagyon irigyeltem az egész miliőt és azt gondoltam, így szeretnék élni. Volt egy 10 éves lányuk és egy 14 éves fiuk...és egy nagyon nyugodt, derűs családi légkör, szebbet kívánni sem lehet egy fiatal embernek....aztán pár év múlva úgy alakult, hogy ennek barátnőm anyukájának a legjobb barátnőjének a másik legjobb barátnője (nem a barátnőm anyukája! remélem még követhető!) az én barátnőm lett, nagyon szerettem, mert 18 évvel idősebb nálam és 20-on évesen nagyon sok bölcsességet megtanultam tőle! Egyszer elmeséltem neki, hogy nekem az ő belvárosi barátnője is egy minta, meg ő is, úgy szeretnék majd élni! Erre azt mondta a barátnőm: Te ezt láttad ki a dologból, a meleg családi fészket, de azt láttad, hogy a barátnőm a lányával alszik? Feltűnt nekem ez már ott is, de valahogy semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki...pedig ennek is megvolt az oka.....a férje nagyon féltékeny volt, mert a hölgy munkája mozgalmas volt, sok férfivel került kapcsolatba, bár a férfi maga is hasonló munkát végzett. Annyira lehetetlenné kezdte tenni a nő életét a jelenetekkel, a telefonálgatásokkal, hogy hol és mit csinál, hogy a nő egyszer azt mondta: "most beköltözöm a lányomhoz (a fiúnak volt külön szobája) innentől nincs közünk egymáshoz!" És innentől élték a maguk saját életét, mindkettőnek volt párja, a gyerekeiket meg együtt felnevelték és én, a naív, de elég élesszemű fiatal lányka észre sem vettem az egészből semmit....szóval jól csinálták! Nekem ez is egy megoldás, jobb, mint nagy zajjal nagy sebeket ejteni a gyerekek lelkében....tudom, ezzel biztosan nem fogtok egyetérteni!

Nnna! Nem tudom mi van velem, de mintha folyton rosszul fogalmaznék. Félreértés ne essék, én is családpárti vagyok. Nincs borzasztóbb annál, mint amikor egy gyereknek csonka családban, vagy netántán család nélkül kell felnőnie. A gyereknek megélni is rossz, rossz lesz a szocalizációja, s ennek következtében a felnőtt élete is. És persze az is igaz, hogy senki sem úgy alapít családot, hogy 10-15-20 év múlva bámelyik fél is olajra lép....
És mindenki normális családot álmodik magának.
De a kérdés még mindig az, hogy kell-e bármi áron? Sóval nem értek egyet a "látszat" családdal, nagyon nem. Élesszemű Zsófi! Vajon ki gondolhatja azt, hogy a gyerekeik azt hitték, hogy minden ok? Vagy csak egyszerűen hülyének nézték őket?
Bahhhh.....
Annyit hordjuk a világ által ránkkényszerített álarcainkat, hogy végül önmagunk előtt is elfelejtjük levenni....

@wampeer: Nem olyan biztos az, hogy "látszat-család" volt az... Lehet, hogy a család fogalmának egy új értelmezése, nem? Épp te vetetted fel az imént, hogy átalakulóban van a család szerepe. Lehet, hogy az ilyen furának tűnő megoldások valakinek jónak bizonyulhatnak... Én azt gondolom, mint többszörösen elvált anyuka lánya, és tíz éve jó házasságban élő családanya, hogy a legnagyobb baj nem azzal van, hogy a társadalom változik, és benne a család szerepe is. Hanem hogy az emberek úgy szocializálódnak, hogy nem tanulnak meg konfliktust kezelni. Elmenekülnek a problémáik elől, vagy ami még ennél is rosszabb: a szőnyeg alá söprik azokat (sokszor azt eredményezve ezzel, hogy a felgyűlt sérelmek egyszerre előtörnek, amikor már menthetetlen a helyzet). De nem képesek szembenézni a felmerülő helyzetekkel, nem tudják, hogyan kell kulturáltan megbeszélni, rendezni a nézeteltéréseket. Régen a házasság szilárdabb, nehezebben bontható kötelék volt, ezért a párok rákényszerültek, hogy megtalálják az együttélés elviselhető módjait (nem mindenki persze, nagyon sok nő szenvedett a zsarnok férjétől, és talán akkor is voltak elviselhetetlen feleségek :-)). De ma mindenki a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választja, és vagy szemet huny a bajok felett, vagy elfut - és azt a felelősséget, amit a gyerekek meg az anyagi kötöttség jelent, lerázzák magukról. Én ezt látom nagy bajnak: a felelősségvállalásra való képtelenséget, és a konfliktuskezelés súlyos hiányosságait.

@Ezt Nóra mondja::
Azok a párkapcsolatok a legboldogabbak, ahol a család fönntartásához szükséges minden teendőt sikerül lényegében megfelezni. Nemzetközi társadalomkutatók Kanada 1986-ból, 1992-ből, 1998-ból és 2005-ből származó adatait dolgozták fel.
A kanadai társadalomban egyelőre még mindig a hagyományos családmodell a leggyakoribb: a férfi valamilyen pénzkereső munkával foglalkozik, a feleség pedig végzi az otthoni, nem fizetett tennivalókat, beleértve a gyermeknevelést is, ha van gyermek a családban.

A társadalmi változások azonban itt is megjelentek. Vannak családok, ahol a nő keres többet, vagy a magas fizetésű feleség mellett a férj végzi, a többségében jövedelemmel nem járó háztartási munkát.

Rod Beaujot és Zenaida Ravanera vezetésével a kutatók úgy találták, hogy jelenleg a kanadai társadalom egynegyede viszont kiegyenlített családmodellben él: mind a férj, mind a feleség valamilyen pénzkereső tevékenységet folytat, és a családdal kapcsolatos, jövedelmet nem jelentő, de időt és fáradságot igénylő munkát 40-60 százalékban megosztják.

A részletes kérdőív segítségével végzett, több esztendei kutatás azt bizonyította, hogy azok a legboldogabbak, azok érzik napjaikat a legkellemesebbnek, akik jól megosztott, páros családmodell formájában töltik életüket. Az együttes gyermeknevelés, a közösen végzett házimunka egyaránt fontos tényező a jó közérzet szempontjából.

A kanadai statisztikák szerint a hagyományos családmodellben élők száma évek óta csökken, de még mindig ez a leggyakoribb. A szociológusok véleménye szerint a feladatok megosztásán alapuló, modern családforma a társadalom fejlődése szempontjából is kedvezőbb, mert így mind a férfi, mind a nő szerepe kiegyenlítettebbé válik.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy a kiegyenlített életformájú családokban a nők a házasság esetleges felbomlása után sem kerülnek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint a hagyományos családforma esetén.

@Ezt Nóra mondja:: Igen, a konfliktuskezelés ill. nemkezelés (vagy mert nem tudják, vagy mert nem is akarják), igaz lehet.
Bocs, hogy az "új modell" kapcsán elragadtattam magam, de egy korábbi (nem ezen az oldalon) vitám köszönt vissza, ahol a család szentsége úgy került előtérbe, hogy már a gyerkeken is érződött a helyzet tarthatatlansága.

Tényleg el lehet képzelni, hogy akár jól is működhetett a dolog. De azért a kisördög bennem van: az azóta nyilván felnövekedett kislány is majd a gyerekével fog aludni, mert ez volt a "minta"?

Megint annyi dolgot felvetettél kedves Wampeer, hogy elég nehéz lesz rá összeszedetten és normális terjedelemben válaszolni!
1.Én így utólag egyáltalán nem gondolom, hogy a gyerekek nem láttak semmit....azt gondolom, ha nem szenvednek a szüleik viselkedésétől, és itt nem szenvedtek, egy gyerek szempontjából nem fontos, hogy van-e szex a szülei között vagy nincs! Ez egy párnak fontos, mert ez jelenti azt, hogy lelki-testi egységben vannak, tehát van szeretet köztük! Na de a gyereknek sokkal jobb együtt látni az anyját meg az apját békésen meglenni egy lakásban, mint azt látni, hogy anyám nagyon boldog, van szexuális élete, mert van egy új barátja, de apám nincs benne az életünkben....most megint sarkítok, de más a gyerek és más a szülő szemszöge....persze a szülő élete is egy és megismételhetetlen, és senki nem várhatja el, hogy boldogtalanul éljen, a gyerekeire való tekintettel....de! Ebben is egyetértek Nórával, ott megszűnik a magunk önálló élete, amikor gyerekünk születik....ez nagyon nagy felelősség, ezért több fiatal elodázza vagy fel sem vállalja a családalapítás terheit (ez is egy hosszú vita témája lehet!)....visszatérve a példámhoz, ennek a családnak a barátai, aki az én anyai barátnőm lett, felvállalták a döntésüket és viharos körülmények között elváltak....a 13 éves lányuk is nagyon megsérült (idén már 30 lesz, azt hiszem még mindig nincs családja), de az akkor 10 éves fiuk szerintem soha nem talált magára...egy nagyon kitűnő aggyal bukdácsolt a középiskolába, nem tudott aztán évekig semmibe se belekezdeni, nem tudom ma hogyan áll, 27 éves, de még egy pár éve sem volt normális párkapcsolata, soha nem tudta az anyjának megbocsájtani, hogy a tulajdonképpen normális családi életüket "csak" azért felborította, mert nem boldog! Az apja jól keresett, komoly ember volt, a feleségével való lapcsolatát hagyta csak teljesen kihűlni, na de erre a gyerek nem kíváncsi! Azt látta, hogy van egy normális családja, majd közlik vele, hogy holnaptól nincs, majd jött anya új barátja, akivel azóta is együtt van a barátnőm, nem volt futó kaland, mégsem tudta a fia soha megemészteni ezt, hogy az anyja a saját érdekeit tartotta szem előtt, nem a családét! A férje sem akart válást, azt kérdezte: Dehát mi a bajod? Már megvan mindenünk! A férfiak között sokan ezt tartják mércének, hogy megvan minden, de amikor a felesége elkezdte mesélni a saját bajait a nap végén, elővette az újságot és azt mondta? mesélj csak, de közben ezt átfutom! Na de a gyereket még ez sem hatja meg....mit kényeskedik az anyja ilyeneken, hadd olvasson az apja, neki kell a családja! Most akkor kinek van igaza? A nőnek, aki váltani akar 42 évesen, mert már nincs sok ideje a boldogsághoz, ezt érzi....a férjnek, aki semmi rosszat nem tett, csak nem értette meg a nők szeszélyeit, hogy nem szeretik, ha nem szeretgetik őket! A gyerekeknek, akiket nem érdekel az anyjuk lelki élete meg igényei, családot akarnak! Ahogy én a két család gyerekeit láttam akkor, és most belegondolok, sokkal kiegyensúlyozottabban nőttek fel a látszatcsalád gyerekei és sikeresebbek is lettek az életben...a szemük sem szomorú, nem melankólikus (mint a másik két gyerek), hanem dinamikus személyiségek....szóval nekem az évek is a látszatcsalád mellett tették le a voksot....ma már olyan mindegy, hogy ők titokban oldották-e meg akkor a szerelmi életüket, de a gyerekeik viszont napi kapcsolatban maradtak a szüleikkel és nagyobb sérülések nélkül felnőttek! A kanadai példára a következő kommentben válaszolok!

@wampeer: Én is aludtam a szüleim válása után egy jó ideig az anyukámmal - de sohasem követtem az ő mintáit. Ebből adódott is jópár konfliktusom vele, pl. amikor a nagymamai szíve fellázadt, hogy miért nem engedjük, hogy a fiunk velünk aludjon, ha annyira szeretne... Hisz én is vele aludtam, pedig már milyen nagylány voltam! Erre én persze azt feleltem, hogy ő sem akart volna a gyerekével aludni, ha boldog házaséletet él egy jó férjjel... Egyszóval, wampeer - a mintakövetés mellett a szülői minták tudatos elutasítása is ismert magatartásforma...

Elég sok a hiba, elütés és néha a magyartalan fogalmazás, most megnéztem az előző kommentemet, de nagyon gyorsan jönnek a gondolataim, bocsánat ezért!
Most a kanadai példa! Ez a 20.század legnagyobb dilemmája, amit Te itt felvetettél kedves Wampeer...engem ez a téma annyira érdekelt, hogy ebből írtam második diplomamunkámat anno....csak én keletet, a nagy Szovjetuniót vizsgáltam meg a magam szerény eszközeivel és mindenféle olvasott anyagok alapján....ez a probléma a modernizálódó társadalmakban mind Keleten, mind Nyugaton, persze különböző fokán a fejlődésnek, de már 65 éve, amióta vége lett a 2.világháborúnak és valami egészen új alapra került a nyugati és a keleti társadalom is, más-más okokból kifolyólag! Nyugaton az ipari robbanás, a jóléti társadalom idézte elő a női konzervatív szerepek teljes átértékelődését, keleten pedig a szocializmus, kommunizmus vívmányai és építése okozta a hagyományos szerepek megszűnését a társadalomban...azzal a cifrítással, hogy Nyugaton többé-kevésbé ez egy természetes folyamat, a modernizáció kapcsán alakult úgy-ahogy, nem erőltettek semmit az emberekre....megváltoztak a női szerepek, mert megváltozott a társadalom igénye és a nők igénye is. Önállósodtak a nők, nem akartak már többé főggő helyzetben élni, stb.stb....ezzel szemben a kelet-európai diktatúrák és pártvezetők hamis ideák és gyártott eszmék szerint (nők megkérdezése nélkül, hiszen egy-két statisztikát javító báb női vezető volt ezekben a társadalmakban csupán, ők is azt tették, amire a férfiak szépen megkérték őket!) alakították az úgynevezett nőpolitikát! Ez a Szovjetunióban kb.úgy festett, ahogy a szovjet filmekben látni is lehet, van 100 nő a szövőgép mellett, akiket elirányítgat 5 brigádvezető, egy igazgató és egy párttitkár, persze mind férfi! És ha valaki emlékszik a belorusz író, Borisz Vasziljev remek kisregényére, amiben a Nagy Honvédő Háború alatt valahol a hátországban egy csapat nő hivatott az esetleg felbukkanó ellenség megsemmisítésére, de a csapat vezetője természetesen itt is egy, a frontról "kiöregedett" férfi....szóval ennyit a kelet-európai nők egyenjoguságáról, nem akarom tovább ragozni, hogy változott a modern nő képe így meg úgy, éppen attól függően, hogy a párt mit kívánt, kellett a dolgos kéz, vagy a munkanélküliség rémétől félve ki kellett vonni a nőket a munkaerőpiacról, és hős anyákat kellett belőlük faragni! Szóval elég nehéz erről egy férfival vitatkozni, pláne úgy, hogy én egy sokéve gyerekeket nevelő feminista vagyok, egy fából vaskarika, elég masszív véleményem van feladásról, lemondásról, férfiak által gyártott ideákról, szüfrazsettekről, kékharisnyákról, mindenkin átgázoló karrierista férfiasított nőkről, konzervatív női szerepekről, meg a férfiak által felvállalt házimunkáról!
Azt gondolom, hogy ez a lehető legtermészetesebb, hogy mindenki attól boldog, ha mindenhol hasznos....dolgozik is, ki sincs szolgáltatva a körülményeinek és a házi munka terhe sem csak őt nyomja....na de ha egy férfi és egy nő azonos aggyal és végzettséggel indul, akkor is a nő szüli a gyereket, lemarad, kimarad, ha nem, számomra nem jó anya....nem értek egyet a 3 hónaposan bölcsibe adott csecsemők szakmájukban tökéletesen kiteljesedő anyukáival, vessen meg ezért bárki, tudom milyen jónak lenni valamiben egész nap, milyen érezni a siker érzését, milyen azt érezni, fontos, jólképzett ember vagyok és tudom, hogy egy gyerekemet sem tudták volna kivenni a kezemből 3 hónapos korában, bármit ígértek volna érte....szerencsére nem is kerültem ebbe a helyzetbe, át is alakult szépen az évek alatt az életem...nem tudom, mi a jó, az arany közép az biztosan jó, de hol az arany közép! Pláne egy család életében....bírja-e hosszútávon egy férfi, ha minden héten otthon kell maradni a náthás óvodással, és mondjuk az esetek felében neki kell otthonmaradni, ugye mama főnöke sem kevésbé szigorú, mint apáé! Na de anya legfeljebb otthonmarad végleg, ha kirúgják, még akkor is kiteljesedhet az anyaságban, ez az Isten által is elrendelt szerepe, de ki várhatja el egy férfitől, hogy boldog legyen a köténykéjében, amikor este vacsorát tálal az elfáradt családfenntartó anyu elé! Én tökéletesen egyetértek azzal, hogy ebbe egy férfi hosszútávon belekeseredik, egy nő meg elsárkányiasodik, hogy nézzen fel egy konyhatündér "papucs" férjre, akit eltart (sok ilyen házasságot ismerek, egyik sem ússza meg sérülések nélkül, ha egyáltalán együtt maradnak!) Akkor hol az arany közép, a feadatok statisztikai 60-40 százalékos felosztása, másképpen működik az élet, mint a KSH? Hát eléggé! Feminizmus ide, emancipáció oda, ezeket a kérdéseket lassan 60-80-100 éve próbálják megoldani, és azt látjuk, hogy egyre gyengébb eredménnyel....lehet, mégis a hagyományos modell a jó, amikor a nő oda tud figyelni a gyerekre, van ideje ellátni és szeretni, csak nagyon kiszolgáltatott lesz azáltal, hogy mi lesz aztán, ha megnő a gyerek....ugye a mai magyar munkaerő-piac pl. nem nagyon támogatja egy nő efféle ambícióit, hogy először jó anya szeretne lenni, majd aztán jó munkaerő! A mindenki számára kielégítő megoldás még várat magára, azt hiszem!

@Ezt Zsófi mondja:: Hááát, ja! De ahogy mennek felettem az évek, nemhogy a megválaszolt kérdések szaporodnának, hanem mind újabbak és újabbak merülnek fel. Sőt! korábban biztosnak vélt válaszok dőlnek meg, szerencsés esetebn válnak árnyaltabbakká. Valami ilyesmiért...
Amúgy meg köszönöm a kimerítő választ. Jó. Ma már másodszor!

Elfelejtettem a kisregény címét is leírni: Csendesek itt a hajnalok, nagyon szép film is készült belőle, biztosan láttátok is!

@Ezt Zsófi mondja:: Puff! Ezt most jól benyaltam :-))))))))))
Szóhoz sem jutok!
Csak annyit, hogy mentsem, ami menthető, hogy az említett Borisz Vasziljev kisregényben azért a nők válnak hőssé, s ha jól emlékszem, a kiszuperált katona férfiparancsnoknek ehhez nem sok köze van!
Amúgy meg minden stimmel. De azért mégegyszer végigolvasom majd!
Ma már harmadszor!

@Ezt Zsófi mondja:: Aha, akkor nem egyre gondoltunk. A cím csak ennyi: Csendesek a hajnalok. Igen film is, szindarab is, itthon is ment. Az egyik szereplő az általam nagyon kedvelt Ronyecz Mária volt.....
Én egy olyanra gondoltam, ahol az alapállás ugyanez, de a csapatestüktől elszakadt, hazafelé igyekvő német egység meglepi őket a házukban. Tulajdonképpen az ebben a szituációban való helytállásuk története, hogy nőiségüket is bevetve, hogyan vadásszák le szinte egymás szeme láttára a németeket.

Zsófi - talán a megoldás abban rejlik, hogy mindkét fél türelemmel viseli, ha abban az adott időszakban nem ő teljesíti ki intellektuális vágyait... vagy ő kevésbé, a párja pedig jobban. A házasság egy időben is dinamikusan változó valami, hol az egyik enged, hol a másik, hol a feleség alkalmazkodik a férj igényei szerint, hol fordítva. Ha kellő empátiával és türelemmel áll az ember a párjához, és belátja, hogy most épp a másiknak van olyan szakasz az életében, amikor a külvilág, a teljesítmények, a karrier fontosabb, akkor kialakulhat egyfajta dinamikusan változó egyensúly. Nekem van ilyen pár a környezetemben - nem állítom, hogy az ő házasságuk a legjobb, legeszményibb, amit valaha láttam, de működik, együtt vannak, három gyereket nevelnek, és amíg a feleség bankigazgató volt, addig a férj gyeden volt a gyerekekkel, utána ezt megelégelve csinált egy céget, amiből most fényesen megélnek - a feleség pedig most otthon van, nem dolgozik. Szóval egyszerre, egy adott pillanatban megvalósítani a kanadai, kiegyenlített felelősségvállaláson alapuló modellt talán nem könnyű, de ha időben változnak az arányok, és összességében létrejön a kiegyenlítettség, az is elég lehet a "túléléshez".

Nézzük meg mikor a legmagabiztosabb az ember! 20-25 éves korában, mert ekkor tökéletesen elhiszi, már felnőtt, elég bölcs is, és őt ne tanítsa senki, mindent tud! Majd eljön a 30.születésnapja, és ekkor már nincs erről annyira meggyőződve, hogy mindent tud (pedig sokkal többet tud már)....aztán 40 lesz és már semmit sem tud olyan magabiztosan, csak regélni tud erről, meg arról, és meglepődik, amikor a mindenttudó csalhatatlan 20-asok rácsodálkoznak a szövegére, jééééé, tényleg? Ez így van? Akkor viszont elgondolkozik ezen, lehet, hogy mégsem múltak el az évek nyomtalanul és lehet, hogy ő egyre bizonytalanabb a kinyilatkoztatásokban, de lehet, hogy mégis többet tud, mint 20 évvel ezelőtt?

@Ezt Nóra mondja:: Az antiminta igaz, van úgy éppen olyanok nem akarunk lenni - bár nekem ez egy kicsit mindig furcsa, mert szerintem a normális szülő-gyerek kapcsolatban a mindkét irányból teljes elfogadás a normális.... De már ebben sem vagyok biztos......
Nóra! ez a két "együttalvás" egy lapon sem említhető!

De, de ez az a könyv, de a könyv címe ez: A hajnalok ITT csendesek, a filmben talán kimarad az itt! Igen, meglepik őket a németek és le is győzik őket, csak egy páran maradnak élve, nem meglepik őket, hanem ők lepik meg az ellenséget, de ők 12-14-en vannak, a németek meg 34-36-an, egy közülük a mocsárba fullad, mert elmegy erősítésért....szóval reménytelen a küzdelem, mégis győznek, az egyik legszebb könyv a hazaszeretetről, de nem ez volt a lényeg, nem ezt akartam mesélni, hanem azt az attitűdöt, hogy férfi a főnökük, a szovjet hadseregben semmit nem bíztak a véletlenre, férfinak kellett a vezetőnek lennie, nő nem lehetett, ezt akartam kihangsúlyozni, ilyen volt a szocialista feminizmus, harcolni lehetett, de vezetni a csapatot nem! És ez nálunk is így volt mindvégig a pártállam idején, nem ennyire erősen, de volt....és a mai faramuci helyzetre is kihat ez a többévtizedes szocialista nőpolitika....ez volt a fontos most nekem, nem a története a könyvnek!

@Ezt Zsófi mondja:: Tudom, tudom, értem is, csak hát nem tudtam mibe belekötni.....
:-)))))))))))))))

@Ezt Nóra mondja:: Erre nekem is van példám. Szüleimen kívül egy meghatározó emberpár volt az életemben. 60! évnyi, nem kifogástalan, de jól működő házasságuk (de kamaszkoruk óta együtt vannak) példaértékű, pontosan a benne rejlő dinamika miatt. A férj nemrég hunyt el, 80 éves volt.

Kicsit elsiettem az előbbi válasz elejét! Szóval kifigyelik a szovjet csajok a németeket, egy légvédelmi állásuk van, arra vigyáznak....ez volt a hagyományos szerepe a vietnami nőknek is a háborúban, az amerikaiak ellen, hátul figyelni és lőni, pedig az ő ázsiai társadalmuktól konzervatívabb nem nagyon van, de ott is kellett az ember mindenhol! Szóval a csajok észreveszik a németeket, megszámolják őket a magaslesről, de tudják, nagy siker nem vár rájuk, szinte háromszor annyi német van, mint ők...mégis felveszik a harcot, nagyon bölcs a vezetőjük is és nagyon meg is bíznak benne....fel sem merül, hogy megkérdőjelezzék a tudását....persze ez egy öreg és tapasztalt katona, rá is lehet fogni, hogy azért parancsnok, mert ő a legjobb és nem csak azért, mert férfi, de sajnos a szovjet nőpolitikában nem mindig azért volt a férfi a vezető, mert ő volt a legjobb, ezt már írtam! Szóval elkezdenek harcolni, így-úgy levadásszák a németeket és egy a mocsárba fullad, tehát nem is tudják, hogy az erősítésre hiába várnak, mert nem tudott eljutni a következő katonai pontra a lány, akit küldtek....mire valahogy mégis a segítségükre érkeznek, már leszámoltak a németekkel, de 3-4- ember marad életben, de erre már számszerűleg nem emlékszem, a parancsnok életben marad. Na így már nem vagyok zavaros, bocsánat! Az ilyen és ehhez hasonló gyerekkori irodalmi és filmélményeim alapján akartam megnézni később, milyen is a nők helyzete a Szovjetunióban és a felbomlást követő években......érdekes volt látni néhány dolgot a saját szememmel, a mai napig ez az egyik kedvenc témám!

Most látom a válaszodat Wampeer, hogy itt magyarázkodom, közben Te nagyon is jól értettél, csak nem volt mibe belekötni! Akkor ezt most túlragoztam, bocs, de annak örülök, hogy csak ebbe kötöttél bele, mert akkor ez nekem azt jelenti, hogy nagyjából egyetértesz bő lére eresztett eszmefuttatásommal!

@Ezt Zsófi mondja:: OK! DE ez mégsem az, mint amire én gondoltam. Sajnos a címe kiesett az idő rostáján.
De tulajdonképpen tényleg nem az a lényeg.
Érdekes ez a férficentrikus (nyugodtan mondhatnék hímsovinisztát is) berendezkedés, amelyben úgy tűnik a férfiak is meglehetősen sérülékenyek - lásd eleve alacsonyabb már a születéskori várható élettartam (nem minden keringési, stb halálok vezethető vissza csak a cigire, italra).

A statisztika pedig olyan, amilyen. Valaki azt mondta oyan, mint a bikini, sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja. :-)

Én nem gondolnám Nóra, hogy ez ennyire egyszerű, ha még példa van is rá....ahol a mama bankigazgató, ott általában az ő emancipált értékei és érdekei nem sérülnek, csak legfeljebb kimarad a gyerekei felneveléséből és hazajár jóéjt puszit adni....és közben a férje boldog, hogy majd egyszer csinál egy céget, ha tud! Szóval nekem ez egyáltalán nem meggyőző példa....az egyiket gyötri, hogy nem tud igazán jó anya lenni (ez van jobb esetben, rosszabb esetben ez a szempont egyáltalán nem érdekli a nőt, majd akkor lepődik meg, ha a felnőtt gyerekei egyszer számonkérik rajta az estimeséket és más hasonló dolgokat, mert egyszer biztosan számonkérik, az biztos!), a férfi meg szenved a másodhegedús szereptől és kiszeret a feleségéből....több példával tudom bizonyítani az ilyen házasságok hosszútávú jótékony hatását, a sértett férfiak egojának ecsetelésével színezve. Szóval azt gondolom, hogy az mindenképpen egy nehéz helyzet, hogy most a másiknak jobban megy, de majd egyszer nekem is jobb lesz! Az ember nem így működik az én olvasatomban....maximalizmusra törekszik és türelmetlen, magyarán mindent egyszerre akar! Szeretne gyereket, meg jó munkát, meg jó fizetést, de azt nem a gyerekei pszichológusára, majd a saját terapeutájára szeretné költeni, meg jó lenne egészséges családmodell és nagyobb autó (nem ma, mert ezt már tisztáztuk, hogy ma nem ez a gond, hanem a megélhetés!) és jó lenne ház, hogy a gyerek ne a belvárosban nőjjön fel, de közben meg beszélgetni is kellene egymással meg a gyerekkel, szóval ez kicsit sok 24 órára, ettől vad és begyorsult a társadalom, hogy be akarunk mindent zsúfolni egyszerre az életünkbe, amire régebben esetleg évtizedeket adtak magukra az emberek....türelmetlenebbek vagyunk? Ezt kell megtanulni kezelni, türelmesebbnek lenni magunkkal, másokkal és a saját körülményeinkkel, erre meg az egri Tündérboszorkány hívja fel a figyelmünket, hogy ezt is felidézzem! Szóval mindenből következik valami, következmények nélkül semmi nem marad, ezért nehéz dönteni, hogyan is legyen, mi is lesz a követlezménye....és ebben hibásak a társadalmi és szociológiai kísérletek, amiket a politikusok szeretnek reformoknak hívni, mert elengednek egy nagy hajót, és nem tudják, hogy egy nagyon nagy hajón a fék behúzása és a megállás kilométereken át történik, szóval ha rossz irányba haladunk, azt nem lehet korrigálni egy perc alatt sem egy tengerjáró hajón, sem egy társadalomban....ha most kísérletezünk és hibázunk, majd előjön a következménye esetleg 10-20 év múlva!

Szerintem nem volt hasonló könyv a témában, biztosan Te is erre gondolsz, Wampeer! A férfiak nagyon sérülékenyek, szerintem sokkal inkább, mint a nők...erősebbek fizikálisan, de sérülékenyebbek....még az anyaméhben meg sperma állapotban is erősebbek a női egyedek, ez tény, és jobban tudnak alkalmazkodni a körülményekhez mindenhol, ezért kér tőlük a természet több alkalmazkodást, ez sem ok nélkül van a természetben és innen meg átjött a társadalomba.....hány százalékát is élte az ember a fennléte óta társadalomban? Néha hajlamosak vagyunk úgy beállítani a dolgot, hogy tudatos társadalmi lények voltunk világ életünkben, aztán ha jól megnézzük, természeti lények voltunk a meglétünk számottevő részében és amíg ezt érezzük az ösztöneinkben is, addig jó nekünk....szerintem!

Zsófi - én sem mondtam, hogy ez egyszerű lenne. Épp ellenkezőleg, azt próbáltam magyarázni (ezek szerint nem sok sikerrel), hogy ez egy nagyon kényes egyensúly. És hogy ha az egyiknek az adott pillanatban jobban sérülnek az érdekei, több áldozatot kell hoznia, fontos, hogy később a mérleg átbillenjen az ő javára. Mert így van esély arra, hogy ne legyen az egyik fél áldozat a kapcsolatban. Az egész élet kompromisszumok sorozata, olyan megoldást én nem ismerek, amikor mindenkinek minden jó. Persze, hogy a gyerekeknek nem az az ideális, hogy a papa marad velük gyesen, de ha ez csak rövid ideig áll fenn, aztán megfordul a helyzet, akkor talán nem sérülnek azok a gyerekek olyan nagyon, és nem fognak semmit a szüleik fejéhez vágni felnővén. Vagy lehet, hogy akkor is a szülők fejéhez vágják, ha a szüleik legjobb képességeik szerint mindent megtettek az egészséges testi-lelki fejlődésükért, ez a legnagyobb csapda a gyereknevelésben, hogy nem tudhatod, hogy ők mit hogy élnek meg. Én például nem vagyok biztos abban, hogy az édesanyám azzal tette a legjobbat értem, hogy feláldozta a személyes boldogságát - mert így ő sem tudott maradéktalanul boldog lenni, és ez egy gyereknek nem jó. Összegezve: szerintem is (mint a Tündérboszorkány szerint) az a jó, ha mindenki a legnagyobb türelemmel és odafigyeléssel fordul a párjához, és igyekszik megtalálni a helyes egyensúlyt önfeláldozás és önérvényesítés közt.

A gyerek szülővel alvásáról meg azt gondolom, hogy semmit nem jelent! Nem ettől lesz egy család ép vagy sérült! Én soha nem aludtam a szüleimmel, pedig gyönyörű gyerekkorom volt....az én gyerekeim 3-4 éves korukig velünk aludtak....nem szerettem volna hallgatóval hallgatni, hogy pisilni kell-e valakinek közülük, vagy rosszul alszik...én így éreztem jól magamat, és ők is így érezték jól magukat....tudtam, hogy az életemben sokkal kevesebb lesz az a szakasz, amikor velünk alszanak a gyerekek, mint az, amikor majd várom haza őket a buliból és már nem fognak "zavarogni" a szobámban....valahogy ebből a szempontból néztem akkor a dolgokat és azt gondolom, nagyon hamar el is szalad az idő, bár még buliba nem járnak, de már az is csak egy pár év! Szóval nem követtem ebben szülői példát, erre nekem volt szükségem, azt gondolom, ez is a modernizáció szüleménye, hogy menjen a gyerek már bébiként külön szobába....az ősember a testével melegítette a kicsinyét, ha külön barlangba tette volna, ma nem lennénk itt, mi lett volna a gyerekekkel....ezzel nem fognak sokan egyetérteni, de tulajdonképpen ez van....ma sok dolgot megtehetünk, amit az elődeink nem, nem kell a testünkkel óvni és melegíteni a gyereket, de ettől még nem biztos, hogy ez a jó, amit most csinálunk....és elmondhatom, hogy nem sérült soha egy percet sem a mi felnőtt életünk és kapcsolatunk attól, hogy a gyerekek velünk aludtak 3-4 éves korukig, vagy hogy aztán át-, átszaladtak éjszaka hozzánk időnként, sőt néha mindkét nagyobb gyerek egyszerre, akkor négyen keltünk reggel egy ágyban....örülök neki, hogy ez így volt, talán ettől van az, hogy még ma is időnként reggel mellém vaskarodik a 10 és a 11 éves gyerekem és szívesen fekszenek mellettem, amíg elmondják a problémáikat....azt remélem, ez még kamaszkorukban is így lesz, mert így nőttek fel, így szocializálódtak, ez a természetes nekik! Ezzel nem azt akartam mondani, hogy engem zavarna, ha valaki külön alszik a gyerekétől, de én nem szerettem volna.

@wampeer: Van erről egy könyvem, hogy a férfiak mennyivel sérülékenyebbek, hogy tulajdonképpen ők a "gyengébbik nem", ahogy Zsófi is írja. Steve Biddulph írta, a címe: "Hogyan nevejük a fiúkat?", és az a lényege, hogy minél jobban tudatában van egy szülő a fentieknek, annál sikeresebben tudja a fiát, egészséges, jóravaló férfivá nevelni.

Mi sem bébiként ebrudaltuk ki a gyerekeinket külön szobába. Az nekem is természetes, hogy a kisbabának az anyja mellett a helye. És ma sem lököm ki egyiket sem, természetesen, ha éjjel rosszat álmodik és átjön, meg a reggeli összebújások is mindennaposak még mindig, szerencsére. De este a saját szobájukban, a saját ágyukba fekszenek le, amióta elég nagyok ahhoz, hogy lefekvéskor pusmoghassanak egymással, hogy fejlődhessen a csapatszellem, hogy az összes, aktuálisan kedvenc plüssjószágát magával vihesse az ágyba mindegyik, és legyen saját birodalmuk az otthonunkon belül. És így most már nekünk is van saját territóriumunk... ahová bármikor szívesen beengedjük őket.

@Ezt Zsófi mondja:: Háát nem éppen könyvre gondoltam, cak tanulmányaimra.......
Mindenesetre amióta Homo sapiens vagyunk, társadalomban élünk. Ti. a főemlősök minden faja valamilyen mértékben átszocializált kapcsolatrendszerben él. Na jó, ez olcsó trükk volt. Amire Zsófi gondol, az ugye úgy 7-8 ezer évvel ezelőttig vezehető vissza.
Így cca 20-25 %. (Hmm. És mégis azt gondoljuk, hogy mi fújjuk a passzátszelet....)
Rettenetesen örülök, hogy a zsigerinkben lakozó ösztönlénység előkerült! Mert sokmindent megmagyaráz pro- és kontra!

@Ezt Nóra mondja:: Klassz két kis család Zsófi&Nóri! Melegszik, bizsereg a szívem tájékán.....

Hát úgy látom, lassan körbeérünk. Kiderül, hogy Türelem, Empátia, Önzetlenség, Kompromisszumkészség - ezek a varázsszavak.
És még valami: amit korábban írtam, minden eset egyedi, gondolkodhatunk rajta, véleményt formálhatunk, de egyedüli mérce, hogy mennyire sikeres. Sem el nem ítélhető, sem egyedüli üdvözítőnek ki nem kiáltható!
Nem azért írtam, mert valaki is közülünk itt ezt tette volna.
Meg persze van itt még mit megvitatani, de valahogy mintha most egy közös álláspontunk alakult volna ki.

Aha, hármónknak. És hol vannak a többiek?

Én azt gondolom, hogy ez az időszak, amiről Te írsz Nóra egy gyereknél 3 éves kora után jön el, ezért mentek akkor külön szobába a gyerekeim, és nem egy-két éves korukban, vagy újszülöttként, ahogy sok embernél, mert ez divat is, meg sok szakember is a felnőttek privátszférájával magyarázza, ami megint csak az én olvasatomban a mi szemszögünk, meg kicsit a mi felnőtt önzésünk, nem a féléves vagy egyéves gyereké! Szóval ez a válasz kicsit nyitott kapukat döngetett nálam, a pusmogás meg a szocializáció szükségessége, mert egyszerűbb azzal indokolni, hogy egy idő után már nincs a gyereknek annyira szüksége ránk, mint nekünk a régi életünkre, a gyerek előttire! És ezért megy ki a gyerek a szobából, nem csak azért, hogy szocializáció, meg önállóság! Mindig minden érdek és ellenérdek szövedéke az én olvasatomban és nevén kell nevezni a gyereket mindig....én a mai napig utálom, amikor a másfél éves gyereket beadja az anyuka a bölcsibe pl. és ő nem dolgozik még....és azt mondja, jaj annyira kell a gyereknek a társaság....pedagógus hozzáértőktől tudom, hogy a gyermekintézmények 3 éves korig csak megőrzők! Nincs szocializáció! Az van, hogy az anyuka fáradt, szeretne egyedül lenni, olvasni, vagy nyugadtan vasalni, esetleg beíratkozni egy tanfolyamra, de minek akkor mesélni a gyerek érdekeiről és a szocializációjáról! Valami fajta lelkiismeret furdalásból vezérelve talán? Ha így döntöttem és ment a gyerek bölcsibe, ez van, fel fog még ettől nőni, nekem is van életem, de nem kell magyarázni! Figyeljük meg, hogy 10 nőből 8 soha nem vallja be őszintén az érzéseit ha a gyerekeiről vagy a férjéről van szó! Teóriákat gyártunk a léthelyzetünk alátámasztására, én valahogy ezt tapasztaltam sok év alatt a játszótéren csevegve, miközben egy PhD-ra való anyagot gyűjthettem össze a nők viselkedési formáiről, magyarázataikról, reakcióikról, stb....és most nem akartam cinikus lenni, csak kritikus!

Visszatérve kedves Wampeer a főemlősökről kifejtett frappáns válaszodra, amire reagálni sem mertem, mert nem értek hozzá, lett egy nagyon furcsa érzésem...Te egy természettudományos beállítottsággal rendelkező ember vagy talán, és a stílus alapján valahogy elkezdett nekem derengeni, hogy mi ismerjük egymást személyesen is, de ha Te az vagy, akire én gondolok, akkor én elég tiszteletlen vagyok, mert amikor mi anno napi kapcsolatban álltunk esetleg, nem ilyen "pertus" volt a viszonyunk! Elnézést kérek a "személyeskedésért" és hogy megosztottam most ezt az érzésemet itt a blogban! Nagyon örülök, ha ismerjük egymást, ha nem, hogy sikerült egy ilyen jót beszélgetni, nekem már régen nem volt ebben részem! Köszönöm ezt!

Az én nagyobbik fiam kétévesen ment külön szobába, de állandóan átjárt hozzánk, amit mi engedtünk, akkor is, amikor megérkezett a kicsi, mert érthető volt, hogy ott akar lenni a nagy is, ahol mind vagyunk... És amikor a kicsi kettő lett, akkor lett közös külön szobájuk - akkor megritkult az átmászkálás is éjszaka. Én szándékosan írtam úgy, hogy nekünk is meglett a saját territóriumunk - nem akartam elsikkasztani a valódi okok közül ezt sem!

@wampeer: Igen, én is érzem, hogy mindhárman nagyjából ugyanazt mondjuk, csak különféle szemszögekből...
Kedves többiek! Ha azt érzitek, hogy ez egy belterjes, zárt beszélgetés wampeer, Zsófi és Nóra közt - biztosíthatlak róla benneteket, hogy nem az! Várjuk, hogy ti is hozzászóljatok, ha érdekesnek találjátok, ami itt kialakult...

Ja! Én a könyvet nem a férfiak sérülékenységére értettem kedves Wampeer, hanem megint ne voltam világos! A könyv biztosan a Vasziljev-mű, más nem lehet, nem volt hasonló könyv ebben a témában....jóval korábban írtad, de most nem keresem ki pontosan hogy is volt, hogy az is lehet, nem is egy könyvről beszélünk....és a következő mondatban már elkezdtem más témát, a férfiak sérülékenységéről, összefolyt a kettő, bocsánat....amire Te azt válaszoltad, hogy nem könyvre gondolsz, hanem a tanulmányaidra a homo sapiensről....na most csak remélni merem, hogy ennyi írás és olvasás után pontosan magyaráztam meg a dolgokat és nem mondtam még nagyobb marhaságot magyarázat gyanánt, mint ami volt a helyzet! Na most én azt gondolom, hogy Te azt gondolod, hogy mi azt gondoljuk! ha-ha

Én most befejezem, mert ha sokáig folytatom még itt a gépnél, sérül a családom érdekszférája, hogy szépen fejezzem ki magamat...További szép estét mindenkinek!

Hmmm.... Hasonlóság, valahai napi kapcsolat? Hát amennyiben ez ennyire eleven emlék, az csak megtisztelő számomra, hogy vélhetően nem egy teljesen jelentéktelen személyre hasonlítok. És hát azért arra gondolok, hogy van egy halom termtud műveltségű ember, aki még szabadon kószál a dzsungelben.....
Ahogy szokták írni a filmek végefőcím-ében: Ha bárki magára ismer, az csak a véletlen műve. ;-)

@Ezt Zsófi mondja:: Aha. Az elébb már eszembe jutott, hogy mikor kerül sorra a család. Mert, hogy itt éppen világmegváltunk, az rendben, de ha a csatolt részek közben éhen halnak?
Én egyedül vagyok, ráérek.....
Szóval visszavonulok!
Szép estét, jó éjszakát!
'Viszolvas' holnap..... talán.....

...és miért is szokták írni a filmek végefőcímében ezt..?! :-))

...én bravúrosan megetettem őket közben, némi férji segítséggel... De lefektetni már nekem kell! Persze nem fogom megállni, hogy még ne jöjjek vissza utána... Szép estét a visszavonulóknak!

@Ezt Nóra mondja:: Fő a határozottság! :-)))))
Nos n dimenziós tér-idő attribútumtér-komplexumunk véletlenszerűen kitüntetett pontjai alkalomszerűen összecsattanhatnak - déjavu.
Azaz csak olyan, mint, ha......

...vagy amikor a szubatomi részecskéink egymásra hangolódva rezegnek... tudom... :-))

@Ezt Nóra mondja:: Csak az a vicc, hogy amit írtam, azzal a kis módosítással, hogy 'tér-idő attríbútum-komplex', amúgy igaz. Ezek a iszonytatótóan rövid ideig lérejövő valamik, no nem a dejavu, hanem az ugynevezett 'féreglyukak'. Csak úgy olyan jól hangzott........

A szubatomi részecskék egymásra hangolt rezgéséről, és annak molekuláris, szupramolekuláris, következményeiről én egészen másra asszociálok ;-) ;-) ;-)

Nagyjából sejtettem a féreglyukas dolgot... csak félve merem bevallani, hogy az egyik perverzióm, hogy belekotnyeleskedem olyan színvonalú természettudományos írásokba is, amelyek messze meghaladják a tudásomat... Stephen Hawkingot pl. szoktam olvasni, na persze csak a népszerű, majdhogynem idiótabiztosan megírt könyveit... Sőt, az én Jézuskám az ő, gyerekeknek íródott könyvét hozta a nagyobbik fiamnak. Amikor majd felolvasom neki, abból is okulok, remélem...
A szubatomi részecskés duma nekem is mást jelent...persze... attól a fiútól loptam ezt a mondatot, akihez masszázsra járok (ez túlzás, szeretnék járni, de csak néha jutok el). Ő egy mérnök, aki átnyergelt masszőrnek, a thai masszázst ötvözi egy cranio-szakrális masszázsnak nevezett technikával. És amikor megkérdeztem, hogy honnan tudja mindig, hogy melyik testrészem nyavalyás, hogy találja ki, hogy min kell aznap többet dolgoznia - akkor adta ezt nagyon frappáns választ az egymásra hangolódva rezgő szubatomi részecskéinkről.
Amúgy pedig "on y soit qui mal y pense"... :-)

@Ezt Nóra mondja:: Tök jó magyarázat....
...én csak csupa-csupa jóra gondoltam...
:-)

@wampeer: most mondhatnám, hogy azt nem tudom franciául... de ezzel már tényleg ingoványos talajra érkeznénk... :-)

@Ezt Nóra mondja::
je un sort-I ai pensé à beaucoup de bon

@wampeer: Je l'ai comprendu... ;-)

Na jó, mielőtt a franciául tudók fellázadnának, írjuk le helyesen is: je l'ai compris!

...ez a párbeszéd engem már kicsit a gimis sznob évekre emlékeztet, így most ebből kimaradok....egykori iskolám "kultúrsznob" hatásait sok évi élettapasztalat tudta csak visszahozni a normális kerékvágásba! Na jó, csak vicceltem, nem volt az annyira rossz (élet)iskola!
Zsófi

Nekem meg az jutott eszembe róla, hogy egy főiskolás csoporttársam-barátom, ha berúgott, csak franciául volt hajlandó beszélni! Kb. olyan színvonalon, mint én az előbb...

ááááá végigolvasva a reakciótokat, majd a végén fincsi féreglyukak egy kis francia körítéssel, na szóval nem is tudom hol kezdjem, vagy folytassam, annyira összekeveredett bennem.
Talán a házasságon belüli munkamegoszás témához kapcsolódnék.
Ezt én is hasonlóképpen reméltem 20 éves korom környékén, mármint a reményeim arról szóltak, hogy lesz egyszer egy kedves, helyes, okos férjem, aki időnként, amikor engem lát elfáradni, besegít a gyerekek körüli teendőkbe és még abba a csúnya házimunkába is.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több fiút ismertem meg (nem feltétlenül a bibliai értelemben), rá kellett döbbennem, hogy ez sajnos csak az én álmaimban működik így, az életben szinte soha. Nyilván azért is álmondtam ilyen férfiról, mert apukám példája lebegett a szemem előtt, aki főzött, hétvégenként mindig ő takarított, miközben anyu készítette a hétvégi ebédet (abban az időben nem volt divat étterembe járkálni a kis családdal szombat-vasárnap), gyönyörűen vasalt és utánozhatatlanul stoppolta a zoknikat. :) Ezt láttam, ebben nőttem fel, és még hozzátenném, hogy sosem láttam sörrel a kezében heverni a kanapén, max könyvvel a kezében. Amikor félfelnőtt lettem (még most sem értem el a teljes állapotot :)) úgy kezdtem körbenézni a fiúk és nekem udvarlók között, hogy valamilyen ponton legalább kicsit hasonlítson szeretett apámra. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem volt a legjobb taktika, de ezt is már csak most sok évvel később visszagondolva és sokszor boncolgatva tudom ilyen biztosan magamról, hogy azért tettem, történt, gondoltam. A hasonlóságot meg is találtam, bele is szerettem. Persze nem azért mert hasonlított, ez nagyon nem volt tudatos. Az illata fogott meg először. A hasonlóságra egy véletlen folytán döbbentem rá, amikor a táskámból kiesett apu egyetemista fényképe, amire egy kolléganőm rögtön lecsapott majd megkérdezte: ez milyen régi kép a Tamásról?
Szóval a hasonlót megtaláltam, de csakis a fizimiskában... A többi nem stimmelt, de ezen túltettem magam egy idő múlva és szorgalmasan hajtogattam magamban, hogy ő az én jutalmam, és én vagyok a legszerencsésebb, és egy fantasztikus ember felesége lehetek. Még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy az enyém lesz a hátország (kellemes meleg családi fészek) az ő feladata pedig az anyagiak megteremtése. Természetesen ez már arra az állapotra utalt amikor megszületnek az utódaink, és én nem tudom kivenni a részem a termelői feladatokból.
A nagyobbik gyerekünk megszületése körül és után nem is volt igazán gond. Vagy csak én nem éreztem. De három évvel később a kisebbik születése után kezdett nagyon nehézzé válni az életem. Egész egyszerűen azért mert a kicsi nehéz kisbaba volt. Rengeteget sírt, éjjel (2,5 éves koráig) minimum 6x kelt fel, és addig ordított, amíg fel nem vettem. Imádom őt (ugyanúgy mint a nagyobbikat) és most lelkiismeretfurdalásom van, hogy "kiadom". :(
A fizikai fáradtságtól ingerült és állandóan rosszkedvű lettem. A férjem nem kelt fel egyetlenegyszer sem. Több mint két évig nem is éreztem ennek szükségét. De a vége felé, már annyira le voltam harcolva a kialvatlanságtól, hogy előfordult amikor egy gonosz megjegyzést vágtam hozzá. A válasz mindig az volt: ne vedd fel, majd abbahagyja. Szófogadó lévén, ezt is kipróbáltam. 45 percnyi üvöltés után feladtam...

folytatom...
Nagyon igazságtalannak éreztem, egy idő után, hogy soha semmilyen formában nem segít. Sem a csomagokat cipelni, sem mosogatni, de ami a leginkább fájt, hogy a gyerekeivel ugyanúgy nem törődött. De nem akartam elhinni, amit a szemem látott. Amikor időnként eljutottunk nyaralni, mindig megkérdezte nagy büszkén: "na, milyen helyre hoztalak?" Én minden alkalommal boldog mosollyal válaszoltam: "hú, ez gyönyörű!" Mert úgy érzékeltem szüksége van az elismerésre. Bár azt is gondoltam, hogy milyen vicces ez a drága ember! És tovább imádtam... A gyerekek születésével kezdtek felborulni a megszokott formulák. Én, érthető módon rájuk koncentráltam, már csak azért is mert szinte egyetlen voltam, aki figyeltem rájuk. A nagyszülők inkább a férjem testvérénél született fiúkat részesítették nagyobb figyelemben (ami akkoriban nagyon fájt, mára helyretettem magamban), a férjem pedig mindig vmi mást.
A gyerekek alvására és a bölcsis létre még visszatérek, mert nagyon egyetértek Veletek lányok. Szeretett férjem a kicsi születése után, 1, másfél évvel később gyakorta győzködött, hogy adjuk bölcsibe... Én kitartottam és nem voltam hajlandó, mivel nehéz gyerek volt, én akartam (és tartottam kötelező feladatomnak) a pici lelkéből kimasszírozni a görcsöket, nem pedig egy ismeretlen dadusnak. Ez a 6 év amit a gyerekeimmel tölthettem itthon, maga volt a nyugalom, a szeretet, vidámság... És még vég nélkül sorolhatnám a csodás jelzőket. Nagyon boldog évek voltak.
Később, mikor férjem félrelépésére rájöttem, sok éjszakát átbeszélgettünk, és akkor kaptam az arcomba, hogy nekem 100 évvel korábban kellett volna születnem, mert a nők ma már nem csinálnak rabszolgát magukból, mint akkor és neki nem ez kell... Lehet rabszolgának nevezni, és önfeláldozásnak, nem bánom. Szívesen szolgáltam ki őket, hiszen a szeretett családom volt, a számomra legfontosabb 3 ember a világon. Én egyébként szeretek finomabban fogalmazni: odaadó. Ugye szebb? :)
Neki ez már nem kellett, ő vitorlázni akart, utazni, bulizni, de szigorúan a gyerekek nélkül. Szívesen bulizok én is, a barátaim a megmondhatói mennyire szívesen, :) na de, amikor otthon várnak a pici gyerekeim, akkor nem szívesen megyek napokra távol tőlük.
Ezt ő is beismerte, amikor elköltözött, hogy "rájöttem, a gyerekek nem nekem valók"... Összeomlottam. Ez egy rossz amerikai film, ez nem is az én életem.
Másfél éve ment el, azóta egy éven keresztül magamat ostoroztam. Nem szerettem eléggé, nem főztem jól, csúnya vagyok stb. Kb. fél évvel ezelőtt fordult meg. Másfél éve minden éjjel ezen zakatol az agyam. Most ezért nem tudok aludni... De egyre tisztábban látom, hogy mit vétettem én, és valójában milyen önző, gyenge ember ő. Tudom mit rontottam el, és borzasztóan bánt, hogy nem vettem előbb észre. És igazából nem is miattam, hanem a gyerekek miatt. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy idáig hagytam fajulni a dolgokat, de neki sajnos azt a sok megaláztatást, gonoszságot soha nem fogom megbocsájtani. Amióta elment, és 2 hetente elviszi fél napra a gyerekeket, egyetlenegyszer sem hívta fel őkat, hogy a hangjukat szeretné hallani, hogy megkérdezze, jól vannak-e... És félreértés ne essék, én nem akarom hallani a hangját. Nekem az lenne az ideális, ha eltűnne örökre. De a gyerekeknek nem. És ezt a békát le kell nyelnem...
Párválasztásában is érdekes szempont volt, hogy a nőnek, akivel együtt él, felnőtt gyerekei vannak. Ezt vigyorogva közölte, miközben rám nézett:"azokkal már nincs gond".
Rádöbbentem, hogy saját magán kívül senkit sem képes szeretni. És ezt, csak remélni tudom, hogy sosem fogja a gyerekekkel éreztetni.
Tele vagyok még írnivalóval, de ahogy nézem egyre több hibát vétek, ezért álomra hajtom fejem.
Sziasztok, remélem hamarosan találkozunk ezen az oldalon.

Ez az időszak, az biztos, nagyon próbára tesz minden kapcsolatot. Ezért olyan nagy igazság, hogy csak a stabil, jól működő kapcsolatba szabad kisbabát szülni, mert rengeteg nő azt hiszi, hogy ha nem is mennek olyan jól a dolgok otthon, majd a gyerek érkezése megszilárdítja a kapcsolatot! De ilyenkor éppen az ellenkezője szokott történni... ez az embert próbáló pár hónap vagy egy-két év mindenkinek felfedi a valódi énjét - hogy ki mennyire szilárd támasza a másiknak, hogy ki mennyit tesz a "túlélésért"...

@Mumus: Na, végre, úgy látom, tényleg eljutottál valahová! Látod, a wampeer által hiányolt önelemzés is lezajlott már. És megszabadultál az önostorozástól! Végre nem hiszed, hogy te hibáztál, amiért nem vágtad be a bölcsibe a gyerekeidet, csak hogy többet bulizgathass apucival... A nagy igazság az, hogy Tamás egy végletesen önző ember, és rendkívül éretlen személyiség. Elfelejtett felnőni, és elfelejtett igazi férfivá válni. Legfőképpen (és talán ez a legszomorúbb is) elfelejtett igazi apjává válni a gyerekinek. Aki csinál két gyereket, majd "rájön, hogy ez nem neki való"... Azt az egyet nem értem, mit hiszel - ha hamarabb veszed észre, hogy ő ilyen, akkor mit tudtál volna tenni? Persze a gyerekek születése előtt még tehettél volna... de akkor nem lenne a két csodás gyereked! Úgyhogy szerintem az önmagad hibáztatása ebben is teljesen felesleges. Semmit nem változtatott volna a helyzeten, ha hamarabb lehullik a hályog a szemedről. Én ma annyit tanácsolnék neked, hogy ha nem tudsz aludni (ezt ismerem! életem legnagyobb szakítása után hónapokig nem tudtam aludni...pokoli volt!), ne a múlton töprengj, ne rágd millió-egyedszer is végig, hogy "mi lett volna, ha...". Inkább azon járasd az agyadat, hogy hogyan lesz ezután. Hogy mit fogsz most változtatni az életeden. Hogy mi a következő lépés. Lépésről lépésre könnyeb előrejutni, mint folyton nagy ugrásokkal haladni! Töltsd ki így az álmatlan éjszakáidat, és meglátod, ébredni is másképp fogsz! Jó éjt neked.

Nagyon örülök Mumus, hogy írtál és ennyit!
Nem tudja azt az ember előre, hogy ő és a szerelme hogyan fog adott szituációkra reagálni....ha előre tudnánk, talán senki nem kötné össze az életét egy vadidegennel...nekem az apám mondta egyszer, aki 51.éve él az anyámmal, hogy tulajdonképpen azokat az embereket, akik elválnak az különbözteti meg azoktól, akik nem válnak, hogy elmentek a bíróságra...na most ezt ironikusan mondta és nem is biztos, hogy szó szerint így, de azt hiszem érthető a mondanivalója: mindenki elválhatna valamikor az élete folyamán a párjától, mert ok az mindig adódik...mert ugye nehéz az életünk, jönnek a gondok, elfáradunk, oszlik a szerelem hályoga idővel, születnek a gyerekek, soroljam tovább? Nem tudjuk, nem is lehet tudni, kiből milyen anya vagy apa lesz....nem értek Nórával abban egyet, hogy ha nem stabil a kapcsolat, azon a gyerek sem javít! Amikor megszeretjük egymást és gyereket akarunk, elég stabil...aztán legfeljebb attól lesz kevésbé stabil, hogy a gyerek ordít éjjel 11-től hajnal 3-ig vagy 5-ig....ez az én első fiam volt, a többi gyerek szerencsére jobban megkímélt....szóval egy ilyen helyzet az erős idegzetű párokat is próbára tesz....én nem akartam a férjemet felkelteni, mert tudtam aludni napközben, ő meg dolgozott, de mégis volt olyan, hogy hajnal 4-kor az utolsó pillanatban vette ki a kezemből a gyereket (azon az éjszakán már harmadjára, negyedjére!), mielőtt elaludtam volna ülve! Kivette, a gyerek azonnal abbahagyta a sírást, és az apja reggel 6-ig sétálgatott vele, aztán a beste gyereke elaludt és aludt délig! Ez csak négy hónapig volt ilyen kemény, aztán jobb lett, de sokat felkelt még azután is éjszaka. Ma már 11 éves, és kamaszodik, nagyon furcsa ez is! Szóval a férjem reggel 4 és 6 között sétálgatott, majd arra ébredtem fél 7-kor, hogy fütyörészve készülődik a munkába! Ezek azok az emlékek, amiket felidézek magamban, amikor valami vita van kialakulóban köztünk és ettől rögtön jobban érzem magamat! Nem veheti ki egy férfi soha sem úgy a részét az otthoni feladatokból, mint egy nő, pláne ha a nő nem dolgozik, a párja meg igen, de akkor is tud ezt-azt segíteni....említett férj a második gyerek megszületésekor rendszeresen úgy járt a piacra vagy a boltba, hogy a másféléves fia a nyakában vagy a hátán lógott, vagy a babakocsiban ült, hogy én nyugodtan tudjak foglalkozni az újszülött lánnyal....ilyen példák nélkül nem maradhat következmények és sérülések nélkül két ember kapcsolata....én továbbra sem akarok véleményt mondani Tamásról, ahogy Nóra megteszi, de azt kell mondanom, ezek után Te még másfél éve magadat eszed Mumus, hogy elment? Pláne ha ilyeneket vág hozzád cinikusan, amiket írtál? Azt hiszem, és ezt nagyon komolyan mondom, nem csak vígasztalni akarlak, nálam nem lett volna esélye Tamásnak, hogy elmenjen, mivel én vágtam volna ki! És most nagyon durván fejeztem ki magamat! Mondom ezt úgy, hogy nálam családpártibb és válásellenesebb ember ritkán akad! Nem gondolom, hogy ez az egész nem fog egyszer kiderülni a gyerekeid előtt is, nem kell, hogy Te mondd, majd rájönnek maguktól is, és akkor majd nagyon lehet sajnálni Tamást és ő meg nagyon fogja bánni ezeket az éveket....és rá fog jönni, akármit is csinál, akárhol is van, neki két saját gyereke van, és ha nem vigyáz, öregségére egy sem marad! Hogy erre az évek során majd magától rájön-e, meglátod! Mindenképpen neki nehezebb lesz akkor, amikor erre rádöbben, mint neked most! Várom további leveleidet!

@Ezt Nóra mondja::
Hogy én mennyire tudom útálni, ha valaki a fejemben, a gondolataim között turkál......
:-))))))) Ez vicc lenne!

Szóval olvastam már tegnap Mumus újabb bejegyzését, de már meglehtősen álmos voltam, és hát mai napra is gondolni kellett, így nem reagáltam. Gondoltam, majd ma. Erre tessék, Nóra csaknem pontosan leírja, amit akartam. Kicsit azért hideglelős......

Talán annyit kiegészítésül, hogy egy nagyon kedves és számomra fontos barátom mondta egyszer, hogy az édesapja azt tartotta, hogy a "mi lett volna" a legfeleslegesebb és legértelmetlenebb kifejezés a világon....
Mert ami elmúlt, az már megváltozhatatlan (bármenyire fáj is, és piszkosul tud fájni.....), de a jövőt még alakíthatjuk, s ahogy már írtam/írtuk is, a múlt tanulságait is felhasználva!
S hogy másfél év után még mindig nem tud Mumus aludni? Írtam már a "gyászmunkáról" is (nem félreérteni, itt általában a veszteség feldolgozásának folyamatát értem alatta - pszichológiai szakzsargon). Ennek hossza minimum másfél év. Nálam már majd' kettő.....
Ennek ellenére optimista vagyok!
Erről is írtunk már. Zsófi 10 szál cigarettás története, amit megtoldhatnék a télire eltett almák megevésének módjával (előbb mindig a legrosszabbakat, hogy a többi meg ne romoljon, vagy előbb a legjobbakat....), vagy a féig üres - félig tele pohár dilemmája, és még hasonló bölcsességeket.
Ezt most már Zsófihoz toldom: Hogy Tamás mire fog rájönni az évek folyamán és mire nem, szinte indiferens. Egy "rossz", de jelen lévő apa is jobb, mint egy semmilyen.
Szorítok Mumus!

@Ezt Nóra mondja::
Et le garçon l'a répété toujours : Voulez vous couché avec moi ?

:-))))))))))))))))))))))))))))))))))))

@wampeer: Örülök, ha egyetértesz a véleményemmel, pedig nem is női szemmel nézed a helyzetet... És sajnálom, ha hideglelősre sikeredett a véleményem, sajnos ez a legrosszabb tulajdonságaim közé tartozik, hogy vitriolba mártott szamurájkarddá változik a nyelvem, ha valakiről rossz véleménnyel vagyok... Pedig látod, megfogadtam, hogy nem török pálcát... És nem is az ítélkezés volt a szándékom most sem, az nem az én dolgom. Hanem egyszerűen ez a véleményem mindarról, amit olvastam.

@wampeer: Semmi baj az agyturkászással, ha valakinek csak szép, rendezett, jól nevelt gondolatai vannak ;-)
A franciául berúgó fiú pedig túl unalmas volt ahhoz, hogy ezt kérdezgesse... még reszegen is! :-)))

Azzal egyetértek, hogy természetesen Mumus szempontjából teljesen mindegy, mire jön majd rá Tamás, de az igazságérzet szempontjából szerintem NEM! Ha már ilyen fokon volt érzéketlen és ennyire nem foglalkozik a két gyerekével, legalább majd egyszer érezze magát rosszul emiatt....lehet, hogy ez gyermeki naívság, hogy a "gonosz" a mese végén bűnhődjön, de ne legyen már neki a legkönnyebb ezt az egészet feldolgozni! Azzal is egyetértek, hogy egy rossz apa is jobb, mint a semmi, de azt is gondolom, hogy éppen emiatt nem lesz soha nagyon közeli a kapcsolata a gyerekeivel, mert rossz apa és a gyerekeinek sem lesz soha olyan érzésük, hogy nekik volt apjuk...szerintem úgy fogják érezni, hogy néha megjelent ugyan, de olyan volt, mintha nem is lett volna...és mire a lemaradásait esetleg pótolni akarja majd az apjuk, már nem fogja tudni, nem lesz igény rá a másik oldalon, tehát a rossz apa szinte egyenlő a semmivel, és ettől fog majd szenvedni Tamás egyszer, ha erre ráébred, hogy a legelejére is visszajussak!
Zsófi

@Ezt Nóra mondja:: Féreértés! Az a dolog rendben van.
Az gondolatazonosság körül forogtak a gondolataim... :-)
Na, de nem kell túlspirázni.

Zsófi - csak az a baj, hogy mivel felelőtlen ember, nem fog ráébredni minderre, nem fogja érezni később sem annak a súlyát, hogy elvette a gyerekeitől mindazt, amit egy jó apától kaphattak volna... Aki most nem érzi, az később sem fogja... sajnos. Pedig nyilván akkor lenne jó és igazságos a világ, ha mindenki megbűnhődne azért, ha árt másoknak. De ebben a kérdésben nem vagyok annyira optimista, mint te.

@wampeer: ja vagy úúúgy! Hát, ebben nekem nagy gyakorlatom, van, engem a gondolatazonosságok, és az egyszerre kimondott azonos mondatok már szinte meg sem lepnek... Ez anyai örökség, vagyis a családunk minden nőtagja máglya-halált halt volna pár száz évvel ezelőtt... :-)

@Kérj tanácsot: Vannak olyan emberek, akiket akárhány kudarc is ér az életben, sohasem érzik magukat hibásnak, és fennen hangoztatják, hogy csakis a jószándék vezérlte őket (sajátélmény is). A jószándék Tamás esetében nyilvánvalóan nem igaz, de hogy belássa hibáját/hibáit!? Én erre kevés esélyt látok. Persze, az igazságérzetünk ezt kívánná, de...

@Ezt Nóra mondja:: Nagyon nagy kár lett volna!

@wampeer: Köszönöm! Magam is úgy érzem... :-)))

@wampeer: Még a gyászmunkáról - nálam egy 12 éves kapcsolat (majdnem házasság... szerencsére gyerekek nélkül) után egy év volt, de már azt is végtelennek éreztem. Biztos voltam benne, hogy én már soha, engem már soha... És pont így estem csapdába - valójában persze nem, hanem így zártam le a gyászt és kezdtem új életet, ami sokkal jobb lett az elvesztettnél - hogy ragaszkodtam hozzá, hogy olyasvalakivel töltsem az időt, aki "csak barát"... Na, most ez a "csak barát" lett a férjem 10 éve! :-)

Én egyáltalán nem arra céloztam, hogy majd magától rájön a hibáira! Hanem arra, hogy amikor lesz majd két nagy gyereke, akik nem állnak vele szóba, vagy nem tudnak vele mit kezdeni, vagy nem hívják meg majd az apjukat egy családi eseményre (ugye az öregedéssel az ember egyre szentimentálisabb és egyre nagyobb szüksége van szeretetre és figyelemre, ilyenkor szoktak még a legelvetemültebb emberek is változást mutatni, csak nézni kell a sok sírós nagyapát, nagymamát a TV-csatornák különböző színvonalas adásaiban!), akkor fog majd elgondolkozni az egészen szerintem....most még nem, mert fut a szekér, de később biztos feltűnik majd egy-két probléma, vagy "csontváz" a szekrényből meg a múltból!

@Ezt Nóra mondja:: Hát engem mindig meglep a gondolatazonosság, főleg akkor, ha megfogalmazásában is hasonló. Valószínű azért, mert napi szinten nagyon sok emberrel kerülök kapcsolatba, nyilván nem önszántamból. Ezért azután sokszor tapasztalom azt, hogy - nyugodtan mondhatom - nem hogy gondolatazonosság nincsen, de sokszor az értetlenségig/érthetetlenségig ostobák.... Nagyon kiábrándító. Éppen ezért felüdülés, vagy akár mondhatnám azt is: ünnep, ha nagyon ritkán ugyan, de nem ilyet tapasztalok.

Zsófi - ebben nagyon igazad van. A saját apám is megöregedvén érezte át igazán, hogy mit kellett volna másképp... és nem csak a gyerekével! Pedig a környezete egyre megbocsátóbb lett (én is), de ez már nem változtatott azon, hogy alapvetően magányos lett az élete végére.

@Ezt Zsófi mondja:: Zsófi, értem, csak kiegészíteni akartam. A színvonalas (direkt nem tettem idézőjelbe, mert ugye lehet pl. valaki talpig úriember, de fölötte?)TV-műsorokban síró-rívó idős emberkről pedig soha nem az jut eszembe, hogy hál'istennek megjött az esze, sokkal inkább az önsajnálat, vagy Alzheimer Úrral való parolázás, vagy egyszerűen alkohol-demencia miatti beborulás..... Tudom, hogy ez most gonosz megjegyzés volt, de hányingerem van ezektől a "műsoroktól", önszántamból nem is nézem ezeket sem, csak amik a műsorok reklámbejátszásáiból elém villan.

@Ezt Nóra mondja:: Na, most látom, közben meg jól beszóltam... Bocs, de a "színvonalas TV műsorokon" horgadtam fel igazán.

Nóra! Pont az ilyen esetekre céloztam, amit Te most mondtál apukádról, mert én is ezt tapasztalom!
Wampeer! Ezek a műsorok népbutítóak, és gyászosak, én sem szoktam nézni, mert inkább itt csevegek a gépnél naphosszat, meg intézem egyéb dolgaimat, tehát sem nem érdekelnek, sem időm nincs rá, és az is mind igaz, amit Te felsoroltál a szereplők léthelyzetéről és szellemi színvonaláról, de akkor is érzek a sírásban megbánást is, nem csak öregkori elhülyülést! Miért ne láthatná be az ember az öregedéssel, hogy mit tett rosszul....ha nem is látja be, hogy mit tett rosszul, mert esetleg ehhez kevés agya van, de azt akkor is érzi, hogy valami nagyon el lett cseszve, hogy szépen mondjam, mert nem úgy alakultak a dolgok, hogy ő jól érezze magát....
A telepátia és a gondolatazonosság nagyon gyakori dolog, pláne egy adott szellemi szint felett....és pláne akkor, ha valakivel nagy lelki közösségben élünk....én számtalanszor felhívom az apámat vagy ő engem telefonon, ha a másik elkezd azon gondolkozni, hogy fel kellene hívnunk egymást! Ezen már meg sem lepődünk...és számtalanszor kezd el a férjem vagy a gyerekeim arról beszélni, amin én éppen a fejemet töröm....és Nórával is ezért szeretek csetelni, mert számtalanszor egyszerre nyomjuk meg a "kimegy" gombot és ugyanazt írtuk, néha szó szerint! Szóval ezen sok csodálkozni való nincs....egy adott helyzetre az azonos erkölcsi értékeket valló emberek azonosan reagálnak! Ez nem is telepátia vagy boszorkányság, csak erkölcsi érzék, szerintem!

@Ezt Nóra mondja:: Hát igen. Az első nagy veszteségemből, a gyászmunka lecsengő ágában egy hasonló, de valójában soha nem realizálódó kapcsolat "mentett" ki. Örökké hálás leszek érte Neki, még akkor is, ha nem sikerült kibontakoztatni a hagyományos értelemben. Persze veszteség, nagyon nagy veszteség volt így is, hisz Ő volt az, akiben minden megvolt, amit valaha nőben szerettem, és mégis önazonos volt. Vele, kézenfogva, "átmehettünk volna a szivárvány alatt".....

A beszólást nem veszem sértésnek, de azt, ha ennyi szájtépés után még el tudod képzelni rólam, hogy én ezt színvonalasnak tartom, hát az már eléggé elgondolkoztató a részemről, hogy érdemes-e szájat tépnem! Mint ahogy a vicc mondja: Kovács elmegy Kisshez, hogy Kiss kérjen tőle bocsánatot, mert azt monda rá előzőleg, hogy nem becsületes és azt vonja vissza.....erre Kiss elgondolkozik és azt mondja: Na de Kovács egy becsületes ember???? Na de bocsánatot kérek!!!! Ha-Ha!

@Ezt Zsófi mondja:: OK!OK!OK! Le vagyok nyűgözve! Meg vagyok győzve! (A macska meg fel van mászva a fára.)

Pontosítok, az előző szöveget Wampeernek írtam a TV-műsorokról, bocsánat, hülyülök!

@Ezt Zsófi mondja:: Na, most már végképp nem értek semmit. Én Nóritól kértem bocsánatot a beszólásomért, mert közben tette fel, amit azédesapjával kapcsolatban írt. És igaznak gondolom. Csak a TV-s példán akadtam ki, de azért az eddigiek alapján eszem huzatjában sem volt, hogy Zsófi JózsiBarát, vagy Mónika függő lenne!
Így kénytelen vagyok megkövetni Zsófit is (no nem úgy mint Kiss Kovácsot, vagy fordítva?)! :-)))

@wampeer: De remélem, hiszel még benne, hogy másban is megtalálhatod, amit keresel. Engem erre nagyon megtanított az élet, hogy ha úgy is érzem, hogy ez csak egyszer adatott meg - nem így van! Az csak a lányregények örök igazsága, hogy egyetlen egy lelki társunk lehet... Én biztosan tudom, hogy mindig lehet újabb esély. És egy közeli fiúbarátunk példáján okulva azt még hadd tegyem hozzá: nagyon nagy hiba, ha valaki azt az egyszer már megtalált, de nem realizálódott kapcsolatot keresi azután mindenkiben. Mert így olyan jó dolgok mehetnek el mellette, amik másfélék ugyan, mint az az eszményített, "lehetett-volna" társ volt - de mégis jók.

@Ezt Nóra mondja:: Jaja! Mi, pasik, egész életünkben az 'igazit' keressük, de közben azért a potenciális jelöltekkel jól elszórakozunk...... ;-)

Komolyabban: nyilván nem - csak még jobb lehet a következő. A léc mind magasabban és magasabban van....

@Ezt Nóra mondja:: Persze. Hisz újra tartást adott, önmagamra találhattam újra, hitet adott a jövőre.

@wampeer: Végre egy nekem is szimpatikus hozzáállás! :-) Mármint hogy a következő csak még jobb lehet!

Nahát, látom, hasznosan töltöttétek el a téli szünetet :-))
Nekem esélyem sem volt, hogy a géphez hozzáférjek, a két fiam meg férjem mellett, de nem is igazán kívánkoztam, a gép nekem munkát jelent, arra meg nem akartam gondolni két hétig...
Szóval, BÚÉK minden blogírónak, és egy rövid hozzászólásom lenne az egész párkapcsolat témához:
szerintem nem lehet egy párkapcsolatban "bűnöst" hirdetni, két ember általában "beválasztja" egymást, mindig van, ami kölcsönös igényeket elégít ki - kezdetben. Aztán máshová kerülnek a hangsúlyok, jöhetnek változások, és ezzel a konfliktusok. És itt kezdődik az, ami az egésznek voltaképp a lényege: hogy tanuljunk. Abból is, ha kitolnak velünk, abból is, ha mi tolunk ki a másikkal. A szakításból vagy a kapcsolat helyrehozásából. Tehát mindenképpen meg kell köszönni, amit kapunk, mert az visz előre. És talán egy szakítás több mindent felszínre hoz, és őszintébb szembenézéshez vezet, mintha a kapcsolat fenntartása érdekében kompromisszumokat kötünk, és szőnyeg alá söprögetünk.

@KJR: Szívem szerint való megközelítés! Tetszik! Igaz!

Drága Barátnőm! KJR! Nagyon örülök, hogy szóltál! Ami nagyon érdekes, pár napja beszéltünk a gondolatazonosságról, telepátiáról! Ugye nálunk ez már évek óta jól működik. Írtam az előbb néhány dolgot a jóslás történetéről, amely mindkettőnket érdekel. Erre mit látok, amikor feltettem a szöveget a blogra? Hogy éppen most írtál Te is, 3 hét után megint! Mi már meg sem lepődünk ilyen dolgokon! Még valamit a párkapcsolatokról: egyszer Te mondtad, hogy mindenki viszi a maga "batyuját" és ebben a batyuban az van, amit mi magunknak "dolgoztunk" meg! Ez szerintem nagyon bölcs meglátás!

:-)
Akkor hogy egy kicsit össze is kössem a két témát: azt láttam, hogy a múlt év valahogy nagyon sok helyen párkapcsolati konfliktusokat hozott. Volt egy olyan asztrológiai konstelláció, ami az illúziókkal való leszámoláshoz vezetett ( ez visszajön még emlékeim szerint vmikor a tavasz végén ), és a tavalyi a nyugati csillagjósok szerint a Mars éve volt- a Mars a konfliktusok, csaták, harc bolygója...
Idén a Nap éve lesz, viszont mielőtt megrohannátok, hogy ez mit jelent, bevallom, másik asztrológus-tudós barátnőmmel összedugtuk a fejünket, és nem sok mindent tudtunk kisütni, de majd utánanézünk :-))
Minden esetre a Nap az individuumnak, az egyéniségnek kedvez, és valószínűleg a politikai, társadalmi jelenségek is előtérbe kerülnek. A többit majd meglátjuk - legkésőbb december 31-én elárulom, milyen is a Nap év :-))))

Teljesen egyetértek az előbb említett dolgokkal, nehéz év volt a 2009 szerintem is, az én jegyemből két és fél év után végre tavaly ősszel elhúzott a Szaturnusz és ez sok dolgot megkönnyít majd számomra ezentúl, azt mondják az okosok....nagyon remélem, mert a Szaturnusz tényleg eléggé lassít, megtanít nagy életleckékre, mindet nehezít, sok könnyű sikert nem hoz, de nagy tanítómester, ahogy egy asztrológus írta a neten! A Nap évéről azt írták, bár még sokat nem olvastam róla, de most, hogy így felvetetted KJR, utána fogok nézni jobban, de azt mondják, sokkal pozitívabb és jobb év lesz, mint az előző! Szerintem saját érdekünkben is sokkal jobb ezt hinni, mint ennek az ellenkezőjét! Hogy most meg visszautaljak a pozitív gondolkozásra, ami szintén előkerült már itt!

@wampeer: Még visszakanyarodom az előző beszélgetés végére (vagy egyik ágára - az eléggé szerteágazó volt!) - nem éreztem beszólásnak azt, amit az öregek őszintétlen megnyilvánulásairól írtál. Én az apámat meglehetősen kritikusan tudtam szemlélni világéletemben (kb. úgy 8 éves korom után hullt le a hályog a szememről...). Az öregkori belátása, hogy talán másképp kellett volna sokmindent csinálnia az életben, elsősorban az önsajnálatból eredt. Ebben neked teljesen igazad van! Nem az esze jött meg, hanem annyira rossz volt neki már öregen egyedül, hogy eljutott odáig, hogy belássa: ha másképp élt volna fiatalon, nem jutott volna ide. De annyit írjunk a javára, hogy kifelé nem sajnáltatta magát, jobbára csak nekem nyílt meg annyira, hogy beismerje a régi hibák egy részét.

@Ezt Nóra mondja:: Köszönöm a feloldozást!
Remélem jól esett a szánkózás!

@KJR: Először is boldog új évet neked is! Hogy teltek az ünnepek? A párkapcsolati felvetéseidhez: az nagyon igaz, hogy amikor egymást választjuk, még elfogadjuk mindazt, ami a másikhoz tartozik - mint egy csomagot! Aztán változunk mi is, változik a másik is, de talán nem is változunk annyit, csak idővel, a különféle élethelyzetekben sok olyasmi is kiderül a másikról, amit a kezdetekkor nem tudtunk. Az igazi művészet az szerintem, hogy elég intelligensen, elég ügyesen tudjuk kezelni az ilyen újonnan felmerült, nekünk esetlen nem annyira tetsző tuljadonságait is a másiknak. Mert az is ő. És ha maradt egymás iránt a kezdeti szeretetből (szerelemből jó esetben), akkor érdemes megtalálni az együttélés további útjait. A kompromisszum nem minden esetben szőnyeg alá söprést jelent! Nekem a kibeszélés, a közös megoldáskeresés a szimpatikus. A szőnyeg alá söpört dolgok előbb-utóbb rothadni kezdenek... Összességében azt hiszem, hogy ha a párok nagyobb elfogadással, empátiával fordulnának egymáshoz, akkor jobban észrevennék, hogy mi minden van a másikban, amiért érdemes küzdeni, amiért érdemes megoldani a konfliktusokat, ami ér annyit, hogy megmentsük, megjavítsuk. De sok olyan kapcsolat is van, ami már menthetelen, ami már eljut addig a pontig, hogy semmiféle párterápia, kibeszélés, újrakezdés nem hozza össze a feleket... Mert nincs miért küzdeni. Végképp elmúlt minden, amiért érdemes lenne javítgatni rajta. Ebben az esetben a gyerekeknek is az a jobb, ha szakítanak a szülők. Az én szüleim esetében pl. egyértelműen nem volt más megoldás.

@wampeer: Csodás volt! A falunk szélén voltunk, egyfolytában szakad még most is sűrűn a hó - gyönyörű az erdő! Városban bosszantó és kellemetlen a havazás, a latyak, de errefelé nagyon jó. Annak ellenére jól éreztem magam, hogy általában úgy állok a téli sportokhoz, hogy -hideg, nedves... fújj... és annyi ruhát kell felvenni, hogy ha a farkas megenne, két hétig rongyot sz...ékelne... (bocs, ez az anyukám kifejezése, ha úgy tetszik - népgyűjtés!) :-))) De ma megérte a sok kellemetlenséget!

@Ezt Nóra mondja:: ez a farkasos kiszólás gyönyörű! Megjegyeztem!
Örülök, hogy jó volt a téli sport!

@Ezt Nóra mondja:: már megint a szub..... :-))))))))))))))))))))))

@Ezt Nóra mondja::
Szia, Nóra!
Az ünnepek mindig jók, most valahogy úgy esett, hogy be tudtam mindent osztani a karácsony előtti napokban, és december 23-án délután, mikor minden karácsony előtt elkészíthető dologgal megvoltam, még le is ülhettem ( na jó, csomagoltam is egy kicsit közben ) tévézni a fiúkkal.
A gyerekek tündérek voltak ( magukhoz képest :-)) ), a legjobb az volt, hogy többször is volt barátkozós nap - a kisebbik fiam barátját gyakorlatilag örökbe fogadtuk, és ez viszont is igaz, gyakran egy teljes napot töltenek egymásnál, ottalvással:-)
Szóval most három fiúval szilvesztereztem, Csillag született ( gyakorlatilag hetek óta ez az állandó esti program,ha nincs hétköznapi rezsim , vagyis a fiúk különböző műsorszámokat adnak elő, az áriáktól a bűvészprodukciókon keresztül a táncjelenetekig ), még a 14 éves is beszáll a "produkciókba" ( sőt, egyszer én is voltam "művészvendég"), szóval nagyon jól szórakoztam velük. Nagy bulizás nem volt, az egyetlen tervezett "kicsapongás" is elmaradt a barátnőm betegsége miatt, és csak január elején pótoltuk be csendesebb változatban.
De jól indult az év, és reménykedek, hogy jobb lesz, mint az előző :-))

@KJR: Nekünk is nyugiban teltek az ünnepek, de "a valaha volt legharmonikusabb karácsonyom" címet megőrizte a tavalyi. A fiaim most kicsit zizibbek, zaklatottabbak voltak, meg nagyobb volt a jövés-menés-utazgatás is, de azért így is jó volt. És január eleje óta nálam is folytom három gyerek van - a fiaim unokatestvére, egy kislány, aki a két fiam közt van korban, minden délután és minden reggel velünk van, mi visszük oviba is.

Abban pedig, hogy ez az év jobb lesz, mint az előző volt - én szinte teljesen biztos vagyok!!

Nem akarok ünneprontó lenni, de nem lehetne, hogy ide már nem írtok több kommentet, mert félóra a lap aljáig elérni, még gyorsított tempóban is! Szóval lehetne folytatni az újabb témák alatt, úgyis több dolgot is megbeszélünk egyszerre!