A jóslás történetét Zsófi cikkéből már megismerhettük. De arról még nem esett szó, hogy a jövő megismerésének vágya egy igen komoly tudományterület létrejöttét is eredményezte. A jövőkutatás mára önálló szakágazattá vált, a Budapesti Corvinus Egyetemen például létezik Jövőkutatás tanszéke, a Műegyetemnek van Távoli Jövő Kutatócsoportja, és a Tudományos Akadémiának is egy Jövőkutató Bizottsága! Ez nem oly meglepő, ha belegondolunk, hogy az emberiség a döntéseit egyrészt a múltbeli tapasztalatai alapján, másrészt a várható jövőre vonatkozó elvárásai alapján hozza meg. Van, aki jóshoz fordul, és van, aki számolgatni kezd…
Tíz évvel ezelőtt John Brockman – maga is egy nagyon okos és izgalmas gondolkodó, aki tudományos művek kiadásával foglalkozik – felkért 25 neves tudóst, hogy „jósolják meg”, miként fogják megváltoztatni a tudomány eredményei az elkövekező évtizedekben mindennapi életünket.
A tudósok, köztük biológusok, pszichológusok, mesterséges intelligencia-kutatók, matematikusok, fizikusok – saját tudományáguk várható fejlődési irányait írták le egy-egy esszében. Mindezt egy közérthetően megírt könyvben jelentették meg – ebből néhány izgalmas jóslatot kiemeltem, és időnként fogok nektek írni róla, mert nagyon elgondolkodtatónak tartom, amiket felvet.
A természettudomány fejlődésében 50 év nagyon hosszú idő. Az elmúlt néhány száz év alatt gyökeresen megváltozott a világról alkotott képünk. Ha visszatekintünk 50 évvel ezelőttre, kiderül, hogy a kérdések, amelyek az embereket akkoriban foglalkoztatták, ma már teljesen érdektelenek. Ennyi idő alatt bármit fel lehet fedezni! Hogy lehet akkor megjósolni, hogy milyen lesz a világunk 50 év múlva?
Először is a már elkezdődött kutatások eredményeit kell figyelnünk, és fontos, hogy tisztában legyünk a kutatások korlátaival is – ezek részben természetes korlátok (pl. a közönséges mikroszkópok használatában természetes korlátot jelent a használt fény hullámhossza). Másrészt pénzügyi korlátok – ez nagyon fontos! Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a közeljövőben egyetlen olyan kísérletet sem fognak elvégezni, aminek a költsége meghaladja az USA mindenkori katonai költségvetésének összegét…
Lássuk hát: milyen lesz az elkövetkező 50 év?
Milyen változások várhatóak a társadalmunkat közvetlenül és alapvetően érintő területeken?
Népszerű téma, sokféleképpen felmerült már, hogy a genetika fejlődése igen súlyos változásokat hoz. Azt már jó ideje tudjuk, hogy a gének és a nevelés egyaránt hozzájárul viselkedésünk, gondolataink és érzelmeink alakításához. Manapság a gének szerepét tartják erősebbnek… A viselkedésgenetika azon dolgozik, hogy megállapítsa: milyen mértékben öröklődnek a viselkedéssel kapcsolatos személyiségjegyek, mint a skizofrénia, a válási hajlam, a politikai nézetek, sőt – a boldogság. Egyes génsebészek meg vannak róla győződve, hogy a „szerkesztett csecsemők” kora már a küszöbünkön áll.
Csíkszentmihályi Mihály, Amerikában dolgozó pszichológus-kutató professzor meginterjúvolt száz humángenetikust arról, hogy ők mit szólnak a munkájukkal kapcsolatos erkölcsi aggályokhoz. A legtöbben nevetségesnek tartották a feltételezést, hogy az emberek a felfedezéseiket rossz célok érdekében használnák – egyszerűen nem vették komolyan a dolog erkölcsi vonatkozásait! Azt állították: ez csak a politikusok dolga, a társadalomnak kell közösen meghoznia azt a döntést, hogy mire használjuk fel a géntervezést, az ember klónozásának lehetőségét! Csakhogy a társadalom erre nem képes… Nem rendelkezik a megalapozott döntéshez szükséges mélyebb tudással. Ez a helyzet egyszer már elvezetett egy katasztrófához… Az 1940-es években az atomfizikusok ugyanígy nem fogták fel felfedezéseik következményeit, a bennük rejlő veszélyeket. Maga Niels Bohr mondta, hogy a maghasadásnak semmiféle gyakorlati alkalmazása nem lehetséges…
Pedig hamarosan választanunk kell – mivé alakítjuk a jövőnket. Ha a jövőben pl. lehetőségünk lesz genetikai úton megnövelni egy ember általános intelligenciáját – mit tegyünk?
Régen az embereket akkor is sikeresnek tartották, ha szorgalmasan dolgoztak, becsületesek, barátságosak vagy erényesek voltak, még akkor is, ha nem voltak különösebben okosak. Manapság az intelligencia bármiféle anyagi vagy társadalmi siker előfeltétele. Ha genetikai úton növeljük a szuperokosok számát, ez a tendencia erősödni fog. Nő a szakadék az „okosok” és az átlagosok közt, gazdaságilag és a politikai hatalom terén is. De az pl. jó ötlet, ha mindenkinek egyformán megnöveljük az intelligenciáját? Nem tudjuk. A legtöbb, kis adagban hasznos tulajdonság veszedelmessé válik, ha a szélsőségekig fokozódik: a bátorságból vakmerőség lesz, a megfontoltság döntésképtelenséggé válik… a túl magas intelligencia fokozott érzékenységet eredményez… ez növeli a szorongásra és a depresszióra való hajlamot. Vagy épp ellenkezőleg – ha önmagát túlzott mértékben a középpontba állítja, kialakulhat a mai embereknél egy még érzéketlenebb, durvább faj…
Vajon, ha lehetőségünk lesz eljátszani az emberi génekkel – a sokféleséget vagy a hasonlóságot választjuk majd? Ha mindenki intelligens, szép, törekvő, és sikeres gyereket „készíttet” magának, a faj túlélése kerül veszélybe – hisz a jövő változó körülményei között veszélyes lenne, ha mindenki a mai feltételekhez legjobban alkalmazkodó, egyforma tulajdonságokkal bírna… Míg ha sokszínűek vagyunk, mindig felbukkan olyan egyed, aki képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez…
A jövőkutatók szerint minden bizonnyal a boldogság lesz az az elérendő cél, amit a legtöbb szülő választ majd, ha lehetővé válik az emberi génmanipulálás. Ez az, amit okossággal, szépséggel, pénzzel, intelligenciával el szeretnének érni - a boldogság maga a jó! Lehetnek fenntartásaink azzal kapcsolatban, hogy hogyan mérhető a boldogság, hisz ez mindenkinek mást jelent – de mégis, úgy tűnik, létezik egy általános boldogság-fogalom, és a kutatások már azt is kimutatták, hogy a boldogság legalább 50%-ban örökletes tényező! Ha feltételezzük, hogy a kövekező évtizedekben génsebészeti módszerekkel meg tudjuk növelni annak a valószínűségét, hogy gyermekünk boldog lesz – még mindig el kell döntenünk: vajon jót teszünk-e vele, ha élünk ezzel a lehetőséggel? Csak egyetlen érdekes szempontot mondok ennek mérlegeléséhez: a boldogság olyan állapot, amelyben az ember semmi másnak az elérésére nem vágyik. Nem értékeli sokra a birtokolt anyagi javakat, nem űzi őket a siker és hatalom utáni vágy. Ez ugye egészen másképp hangzik, mint a mai, fogyasztói társadalom, amiben élünk…
Ezért vizsgálják igen komoly pszichológus kutatók az olyan témákat, mint a bölcsesség, az élet célja, a belső motivációk, a szellemiség – hogy képessé váljunk arra is, hogy jó válaszokat adjunk a kérdésre: hogy milyenné akarjuk majd alakítani az emberi lényeket, ha meg lesznek hozzá az eszközeink?
Közben pedig ha megnézzük, melyik az a betegség, amely megdöbbentően ellenáll a modern orvostudomány erőfeszítéseinek – azt találjuk, hogy a depresszió az!
A legutóbbi évtizedek változásai azt eredményezték, hogy lassan elapadnak a hagyományosan vigaszt nyújtó forrásaink. A családoknak szembe kell nézniük azzal, hogy a válások száma valószínűleg nem fog csökkenni. A régen stabil közösségek helyett mobilabbakká válunk, ma már ritkaságszámba megy, ha valaki egész életét ugyanbban a kisvárosban, rokonokkal és barátokkal körülvéve élheti le. A technológiai fejlődés nem csökkenti a stressz lehetőségét – sőt. Újabb találmányok születnek, amivel időt takarítunk meg, de azután már ehhez igazítjuk az elvárásainkat – és mindig úgy érezzük majd, hogy rengeteg dolgot kell még elvégeznünk. Egyre több anyagi luxust hozunk létre, de egyúttal folyton újrakalibráljuk az elvárásainkat is – hogy mi jár nekünk! A stresszt fokozó, depressziót kiváltó tényezők közt jelentős szerepe van a médiának is (erről már írtam a Hírek c. cikkben), hisz ötszáz kábeltévés csatornából folyik most már ránk a brutalitás, a szomszéd kontinensen folyó népirtás csakúgy, mint egy haldokló ökoszisztéma tragédiája…
Van azonban egyetlen egy, kiemelkedő, statisztikusan legerősebb ok is, amiért valószínűsíthető, hogy a depresszió gyakorisága nő. Ez pedig az a tény, hogy a gyermekeink ott ülnek mellettünk, miközben mindezen stressz-forrásokat magunkhoz vesszük… A depresszió előfordulási gyakorisága a serdülők és a fiatal felnőttek körében emelkedik a legjobban! Gyermekkorban tanuljuk meg, hogy mennyire tudjuk az ellenőrzésünk alá vonni a külső körülményeket. Ha egy gyermek túl sok fájdalmat, szomorúságot lát maga körül a világban, és egyúttal megtapasztalja, hogy ezek jó része ellen semmit nem tehetünk – nem tud ezek ellen a hatások ellen úgy védekezni, mint egy felnőtt. Az egyik lehetséges válasza minderre az, hogy kifejleszti magában a tudatot: mi minden jár neki! A jólét lesz számára a legfőbb érték. A másik lehetséges válasz pedig, azon fiatalok körében, akikben erősebb az együttérző képesség, a kétségbeesés lesz.
A sors hányattatásai ellen márpedig soha nem lesz védőoltás! Ezért a tudósoknak azt a kérdést kell a közeljövőben megválaszolniuk: mit kell ahhoz tennünk, hogy a lehető legtöbben kerülhessük el a depressziót.
Én, mint anya, ezt a tanulmányt olvasva az eddigieknél is határozottabban úgy érzem, hogy nagyon fontos elzárnunk a gyerekeinket a világ bajaitól, és nem szabad engednünk, hogy már egészen fiatal korukban megtapasztalják a tehetetlenség érzését a sok rosszal szemben!
De vajon – ha génmódosítás nélkül boldogabb nem is – legalább egyre okosabb lesz-e az ember az idő múlásával? Ismereteink egyre gyarapodnak – és gyermekeink ma már egyre több információhoz férnek hozzá egyre könnyebben.
Mégis az az általános vélekedés, hogy régen az emberek műveltebbek voltak. Az számított műveltnek, aki elolvasta a megelőző korok nagyjainak gondolatait, aki más művelt emberekkel a különféle történelmi, filozófiai, irodalmi kérdésekről el tudott beszélgetni… Az oktatás azt jelentette, hogy információkat kellett gyűjteni, és a felhalmozott ismerteket fel kellett tudni idézni.
Sok jele van annak, hogy mai társadalmunk a válaszokon alapul (gondoljunk a Legyen Ön is milliomos-szerű vetélkedőkre, és mindenek előtt az iskolai oktatásra, ahol a helyes válasz a király).
Ötven éven belül azonban az ismeretekhez már annyira egyszerű lesz hozzájutni, hogy az ismeretek elértéktelenednek – hisz amit nem nehéz megszerezni, az nem annyira értékes. Ekkor fog felértékelődni a kérdések szerepe. Ekkor megértjük majd, hogy az intelligencia fokmérőjét a megválaszolatlan kérdések, és az azokról kritikusan gondolkodni képes emberek jelentik. Szellemi világunkban nem a humán tudományok képviselői, és még csak nem is a természettudósok jelentik majd az elitet – hanem a kísérletezők!
Szép új jövő?
Nóra