A napokban többször is belefutottam a szülői teljesítménykényszer „szép” példáiba. Először egy tévéműsor kapcsán, amelyet valószínűleg épp megbotránkoztatási célzattal tűzött műsorára az egyik kereskedelmi tévé.
A műsorban („Tipegők a kifutón” – valóságshow az amerikai gyermekszépségversenyek világából) ostoba és szívtelen anyukák önbarnítókrémmel kenik a 7-8 éves kislányaikat, hajlakkal és tupírral, vastag sminkkel és műszempillával csúfítják el őket, bonyolult koreográfiákat kényszerítenek rájuk, és elveszik a gondtalan játék örömét tőlük… S mindezt azért, mert anyukának valamiféle megvalósítatlan álmát kell beteljesíteni! A Nők Lapja Cafén olvastam is el nagyon találó (és nagyon szigorú) kritikát a műsorról és a jelenségről (Itt ti is elolvashatjátok ezt az írást: http://www.advent.nlcafe.hu/szorakozzunk/20100506/a_vilag_legtuskobb_anyukai/)
Csak egy idézet a cikkből: „…a zsűri is megéri a pénzét, ugyanolyan sérült, torz lelkű emberek, mint a kislányukat tönkretevő anyukák. Hogy képes valaki egy ilyen versenyt végigülni, szenvedő, szerencsétlen kislányokat kritizálni, egy hatévestől óriási áldozatot követelő produkció után fanyalogni? Egyáltalán, hogy nem pattan fel a második percben, megmenteni a kislányokat, letörölni róluk a festéket, kivágni a kukába a bokaficamító cipőt, leállítani az önkínzó produkciót?” Ez bizony egy társadalom súlyos hibáját jelzi! Azt remélem, Magyarország talán nem tart még itt.
De teljesítménykényszertől hajtott szülőkért nem kell Amerikáig mennünk. Mind találkozhattunk már olyan családdal, amelyben a gyerekeknek kötelező mindenben a legjobbnak lenni… Ahol a négyesért büntetés jár, és a rengeteg szakkörtől, pluszóráktól, edzéstől a gyereknek semmi ideje nem marad a szabad játékra. Sőt: ahol már az ovisnak angolul kell tanulnia, hogy le ne maradjon az össznépi versenyfutásban a sikerért, a pénzért…
Vekerdy Tamás gyermekpszichológus és pedagógus ezt mondja: „azt hiszik a szülők, hogy jót tesznek a gyereknek a „fejlesztéssel”. De ez nem igaz. A gyereknek nyugalom kellene, a napok egyforma ritmusa, játék, szabad játék, mese, és nagy érzelmi biztonság. …Nem tudják a szülők, hogy ha én a gyerekkel marháskodom, dögönyözöm, csiklandozom, dobálom, lovagoltatom, höcögtetem: ezek pazar mulatságok, melyektől a gyerek érzelmi táplálékhoz, személyes érzelmekhez jut…. A gyerek – ha szereti is a fejlesztőfoglalkozásokat – azt szereti benne, hogy egy neki fontos felnőtt intenzíven foglalkozik vele, csak rá figyel. ” És ezt már én teszem hozzá: legalább 14 éves koráig ennek a személynek azért ideális esetben a szülőnek kellene lennie!
A gyereket persze – mindannyian tudjuk – nem elég szeretni, nevelni is kell. Sok szülő erre hivatkozva igyekszik terelgetni a gyerekét valamiféle általa elképzelt, ideális életút felé. Van, aki ezt ösztönösen jól csinálja, de van, aki egészen más karaktert próbál kihozni a gyermekéből, mint amilyen a természete szerint lenni szeretne. Ranschburg Jenő így beszél erről: „Ha elültetek egy tuját, teljesen kizárt, hogy ciprust akarjak belőle nevelni, mert az teljesen lehetetlen, de hogy milyen tuja lesz, nyomorult kis vacak, vagy hatalmas, egészségtől duzzadó növény, az tőlem függ. Azt hiszem, hogy az ember, ha tujának született, rettentő nehezen válhat ciprussá, hiába is erőltetnék a szülők. A gyermeknevelés igazában a mag kibontakozásának segítése, és nem az, hogy én kitalálok egy karaktert, és különféle nevelési elvek segítségével próbálom kinevelni. Ebből alapvető bajok származhatnak.”
Egy másik gyakori hiba, hogy a szülő észrevétlenül kényszeríti rá az akaratát, érdeklődését a gyerekére… „A gyerekeknek elementárisan szükségük van a mesére, de ha egy apa utálja a sok hülye mesét, viszont elementárisan érdeklik az autók, akkor hamarosan büszkélkedhet majd azzal, hogy az én fiam utálja a meséket, ő az autókat szereti, és mindent tud róluk. Mert a gyerek az apának, a szülőnek akar megfelelni, szeretetet akar, elfogadást akar, még saját szükségletei ellenében is.” (Vekerdy)
Egy speciális terület, ahol sok szülő elveti a sulykot, a sport. Azt senki nem vitatja, hogy a sportra nagy szüksége van felnőttnek, gyereknek. De vajon az mindegy, hogy milyen sportágat választ a szülő a gyerekének? (…mert ne áltassuk magunkat – a legtöbbször a szülő választ, jó esetben figyelembe véve a gyerek érdeklődési körét.) És hogy mennyi edzést iktat be a kötelező iskolai programok mellé? Milyen teljesítményt vár el a gyerekétől?
Vekerdy a gyerekkori sportolásról: „Egy iskolába lépő gyereknek a testéhez képest arányaiban nagy a feje. Mert teljes, felnőtt agyveleje van. Az agy pedig a legoxigénigényesebb szerv. Ugyanakkor a gyermek tüdőlebenyeinek felszíne egyötöde a felnőttének! Tehát ötször kisebb tüdővel kell ellátnia az agyát oxigénnel, amely ráadásul még fejlődik. Neki naponta négy-öt órát kellene rohangálnia és üvöltöznie a szabad levegőn. … Magyarországon sajnálatos módon nincs nem csak tömegsport, játékos sport sem. Versenysport van, egyesületek vannak, ahol ugyan a rokonszenves edző esetleg megígéri, hogy ő nem teljesítményt akar kihajtani a gyerekből, de rajta mégis azt kérik számon. Tehát az egyesületi sportba bekerülni, ha már hadd sportoljon a gyerek, problematikus. Van gyerek, akinek jó, és röpül ebben, de nagyon sokan vannak, akiknek nem. És nagyon sok olyan gyereket lát a szakember, aki 10-12 éves korára örök második, harmadik, sokadik. Ilyekor aztán depresszív állapotba kerülhet a gyerek, kényszertüneteket produkálhat. Ez egy nagy gond Magyarországon, hogy az ú.n. grundok eltűntek, ahol szabadon rúgták a labdát a srácok, minden egyesület nélkül. A testnevelésórákra úgyszintén a teljesítménycentrikusság jellemző. Nem igaz, hogy le kellene osztályozni, ki mennyit dobott, mennyit futott, milyen magasat ugrott… Ennek szabad, játékos tevékenységnek kellene lenni, ami élvezetet okoz a gyereknek. Például a szülő vigye el úszni a kisgyereket. Van, amikor a szülő is meg tudja tanítani, ha nagy türelme van, jó humora van, és hajlandó játszani, és nem ambicionálja, hogy kisfiam tizenegyedszer vagyunk itt, most már tudnod kellene, bedoblak a vízbe, most már vagy úszol, vagy belefulladsz… Nem teljesítményekre kell törni ebben sem, hanem csakis szabad és játékos mozgásra. Majd 9-10 éves kora körül ő úgyis forszírozni fogja a versengést a barátaival, vagy akár a szüleivel is. Szabadban futkosni, kirándulni, úszni, korcsolyázni… a gyerek igenis jusson hozzá a neki szükséges mozgáshoz.” Ennyi kell, és ennyi pont elég.
Zárszóként a fiam tanárát idézném: „Nem kell arra törekedni, hogy tökéletes szülők legyünk. Elégedjünk meg azzal, hogy elég jó szülők vagyunk.” És legfőképpen ne higgyük, hogy attól leszünk elég jó szülők, ha a saját vágyaink felé hajszoljuk a gyerekünket.
Nóra
