Erre én kezdtem elbúcsúzni tőle, jó nyaralást kívántam, amikor megállított és azt mondta: „Tudod mit? Van egy jó ötletem! Eljössz hozzánk, nézelődünk egy napot Párizsban, majd elmegyünk Bretagne-ba és Te is velünk fogsz nyaralni!” Erre nekem rögtön az ugrott be, hogy „Álom luxuskivitelben” (Audrey Hepburn után szabadon!), meg hogy itt járt a Mikulás talán, vagy már Karácsony is van, esetleg ha ez egyik sem, akkor megnyertem az IBUSZ egyik társasútját egy nyereményjátékban!

Persze jó magyar szokás szerint azonnal elkezdtem megköszönni a lehetőséget, amellyel én természetesen nem élhetek, hiszen nem „dúlhatom fel” egy ismeretlen család nyári nyaralását. Barátnőm nem engedte végigmondani szövegemet, lakonikusan csak ennyit mondott: „Szerinted hívnálak, ha zavarnál?” Ez annyira egyszerű és logikus megvilágítása volt a dolgoknak, hogy erre még egy kelet-európai „cseszd meg róka a gereblyédet” életfilozófiával sem lehetett nemet mondani.

Pár nap múlva elindultam a világ legkényelmetlenebb kisbuszával Párizsba, hogy egy teljes nap után meg is érkezzem. A „Notre Dame” előtt állt meg a magyar busz, ott várt a barátnőm és az édesapja. Hazavittek, majd egy kis délutáni városnézés után este elindultunk Pleurtuitbe (ejtsd: „plőrtüi”), ami 400 km a francia fővárostól, és a Dinard-Dinan-Saint Malo városkák által határolt háromszögben helyezkedik el.

Az emberek mezőgazdasággal és vendéglátással foglalkoznak. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az autópálya tele volt Párizsból arrafelé tartó autókkal, a szántóföldek és a legelő tehenek látványa pedig lenyűgöző! Amikor francia vendéglátóim látták, hogy nem térek magamhoz a látványtól, ironikusan megjegyezték: ez azért ilyen szép, mert egy francia gazda sokkal többet foglalkozik azzal, hogyan néz ki a tehene, mint azzal, hogy hogyan néz ki ő maga!

Az együtt eltöltött idő alatt megtanultam, hogy a franciák csak első benyomásra nagyképűek és szemtelenül magabiztosak, különben nagyon kedves, humorral és önkritikával megáldott népség.

Egy hatalmas házban laktunk, amit kiadott a tulajdonos egy hónapra, amíg ő máshol nyaralt, így a háza ezalatt az idő alatt kitermelte a tulajdonosa nyaralásának költségeit. Ahogy megtudtam, ez teljesen átlagos jelenség Franciaországban, ahol az emberek túlnyomó többsége nem utazik külföldre, hanem a nyári egyhónapos szabadságát otthon tölti el.

Amikor megkérdeztem, hogy miért nem szeret külföldre menni az „átlagfrancia”, akkor ezt is – ahogy mindent – nagyon egyszerűen megmagyaráztak: minek fárasztanák magukat nagy utazásokkal, amikor az országukban vannak nagyon magas hegyek, van egy világcsodája főváros, van déltengeri sütkérezés és van hűvös óceánia, meg „néhány” kastély egy nagy folyó mentén, hogy csak a legfontosabbakat említsem...na most akkor hová utazzanak...és tényleg!

A nagy házat szépen belaktuk, a városkát, amit inkább falunak mondanék, pillanatok alatt bejártuk, este már ott ültünk a főtéren, ahol jó francia szokás szerint számtalan vendéglő volt megtelve vendégekkel. Megkóstóltam életem első kagyló-sült krumpli adagját, ami nagyon finom volt, különösen, mert francia borral tálalták.

Másnap elindultunk fürdőzni. A klíma nagyon érdekes, augusztusban is hűvösek a reggelek és az esték, de nagyon melegek a nappalok. Az óceán víze hideg, ember legyen a talpán, aki bele merészkedik!

A part felé haladva barátnőm bátyja felkészített az előttem álló élményre. Elmondta, hogy rengeteg lesz az angol, könnyen meg fogom látni ki angol és ki nem az, csak azt nézzem, hogy ki rákvörös, na ők lesznek az angolok. Mert ők nem barnulnak, hanem vörösödnek! Erre megkérdeztem, hogy valami baja van-e az angolokkal, mire azt válaszolta, hogy semmi, de milyen lehet az az ország, ahol a világ két „legfontosabb” dolga rossz. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet ez a két dolog, de nem sokáig maradtam tudatlan, már jött is a megfejtés: a nők és a konyha!

Kicsit meglepődve kérdeztem, viccel-e vagy komolyan beszél, mire ő visszakérdezett: ettél már finom angol ételt és láttál már szép angol nőt ?!? Még nagyobb meglepetésemben semmit nem válaszoltam, mire ő rávágta: "Na látod!"

Barátnőm erre már nem bírt magával, annyira nevetett, én hülye arcot vágtam, bátyja pedig tudálékos eszmefuttatásba kezdett...a húga csak legyintett és azt mondta, hogy ne vegyem komolyan, fiútestvére nem a „politikai korrektség” mintapéldánya, szóval elég tipikus francia!

Megkérdeztem, hogy miért nem szereti az angolokat, erre azt válaszolta: "Hogyan lehetne őket szeretni, amikor nagyon gonoszok voltak velünk a százéves háborúban!"

Azt hittem, rosszul hallok és megintcsak megkérdeztem, hogy komolyan gondolja-e azt, amit mond, és esetleg nem emlékeznek-e jobban a franciák a világháborúkban szerzett sérelmeikre, mint a 14-15.századra. Erre egyértelmű nem volt a válasza. Vendéghez kicsit illetlenül annyit mondtam minderre, hogy érdekes ilyeneket hallani éppen abból a nemzetből származó embertől, amelynek van egy palotája, ahol elég rendesen beleszóltak a magyar történelembe 1920 június 4-én és ezek után mégsem szereti senki, ha mi „rinyálós” magyarok ezen tény felett sajnálkozásunkat fejezzük ki, pedig azóta nemhogy 600, de még 100 év sem telt el! És ekkor eszembe jutott egy mondás, ami mifelénk használatos: Mit ér annak haragja, kinek nincsen hatalma!

Meg is beszéltük, hogy közös nyaralásunk alatt ki fogjuk beszélni a népeinket ért történelmi sérelmeket magunkból és a végére meg fogunk békélni a jelen lehetőségeivel.

Nagyon érdekes és nagy vitákat folytattunk, közben minden este hatalmas vacsorákat csaptunk a megbékélés és a politikai konszenzus felé haladó úton, véres marhaszeletekkel, tengeri herkentyűkkel, magyar pörkölttel és rakott krumplival.

Vasárnaponként a falu társadalmi életébe bekapcsolódva beültünk a Palacsintázóba, ahol mindenféle desszertet lehetett enni és itt ünnepeltük meg az új "cidre", azaz az új almabor elkészültét is. Ez egy nagyon könnyű és finom, kicsit pezsgős ital, amely azonban annyira nem gyenge, mint első kortyolásra tűnik.

Voltunk esti táncmulatságon, ahol engem is felkért táncra egy helyi táncoskedvű fiatalember és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, az volt az első kérdése, tetszik-e nekem itt a tenger, vagy a miénk szebb-e! Erre persze azt kellett volna mondanom, hogy az előbb már említett palotában ezt a kérdést jóval mielőttünk megvitatták, de ehelyett csak annyit mondtam, hogy nagyon szép az itteni és sokkal szebb, mint minálunk.

Nem szoktam soha senkit kinevetni, de ez az egész jelenet annyira komikus volt, mintha egy Funes-filmből lett volna „déja-vum”, így alig tudtam megállni hangos nevetés nélkül...néha el-, elcsuklott a hangom a társalgás közben és folytak a könnyeim, de próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy csupán nagyon meghatott a vidék szépsége! Barátnőm bátyja mentette meg ismét a helyzetet, látva „önkívületi” állapotomat lekért és adott egy papírzsebkendőt.

Nagy élmény volt megünnepelni a városka felszabadulásának és az amerikai partraszállásnak az 50. évfordulóját, amikor tele lett a környék amerikai, angol és francia veteránokkal és korhű harci járművekkel.

A hosszú nyaralás végén visszamentünk Párizsba, én még megnéztem három nap alatt néhány múzeumot, megcsodáltam az impresszionistákat, Rodin múzeumát és megkérdeztem barátnőmtől, aki nem tudott éppen velem jönni, hogyan fogom megtalálni a nagy múzeumépületben a Mona Lisát. Erre csak annyit mondott: „Ne izgulj, csak menj arra, amerre minden japán megy majd kezében egy fényképezőgéppel”...azt hittem megint viccel! De amikor megláttam, hogy a folyosókon keringve egyre több japánba botlok, elindultam utánuk és egy japán tömeg közepén tényleg megtaláltam a történelem talán egyik legtitokzatosabb mosolyú hölgyének arcképét.

A három nap arra éppen elég volt a francia fővárosban, hogy megértsem, miért akarja látni ezt a várost mindenki, aki már legalább egyszer hallott róla!

A nyár lassan befejeződött és engem vártak újabb feladataim, így hazabuszoztam...

Zsófi