Olvastam egy hírt, tegnapi keltezésű: a 19 évesek ifjúsági focitornáján Majos csapata 49-0-ra győzött Dunakömlőd csapata ellen. Igen, jól olvastátok: negyvenkilenc-nulla volt a végeredmény.
Nyilván már most elkönyveltétek: megbolondultam, ha két kis település U19-es focicsapatairól akarok írni nektek. De hát én nem is a fociról akarok írni, és nem is a fényes diadalról, amit egyetlen meccsen 49 gól berúgása jelent - hanem arról a mentalitásról, amit Dunakömlőd fiataljai testesítenek meg ebben a pillanatban.
Mert hogy is jött létre ez a – sokak szerint talán megalázó – vereség? Úgy, hogy Dunakömlőd mindössze 8 játékost tudott kiállítani a meccsre. Hármas emberhátrányban voltak már a meccs első percétől kezdve. Ha egyikük már az első percben sérülésre hivatkozva elhagyja a pályát, akkor a bíró kénytelen lett volna lefújni a meccset.
De ők ezt nem tették meg. Végigjátszották a lehetetlen, tökéletesen reménytelen helyzetet.
Azt hihetnénk, buliból egyszer belementek egy ilyen vereségbe… Hát, nem egészen. Az előző meccsükön Bátaszéktől kaptak ki 22-0-ra, az előtt pedig 33-0-ra Tamásitól… Igaz, ezek az ellenfelek mind aranyesélyes csapatok – Dunakömlőd viszont a 16 csapatos mezőny 12. helyén végzett tavaly. Tehát a szerencsétlen sorsolás a ranglista végén kullogó csapatot a legjobbakkal állította szembe. De ez még nem indokolhatna ekkora gólkülönbséget…
Az, hogy nyolcan állnak ki 11 fős csapatok ellen – az már igen. Az lehetetlen, tökéletesen reménytelen helyzetet eredményez. És ők mégis belevágnak újra meg újra.
Mi a bajuk ezeknek a 19 éves fiúknak?! Mazochisták? Szeretnek veszíteni?
Te kiállnál hétről hétre égetni magad, egyetlen kis fikarcnyi, véletlenül becsorgó gól nélkül végigszenvedni az összesen 104 kapott pofont?
Én úgy gondolom, nem mennék bele ilyen helyzetekbe. És azt hiszem, mégsem tudom a dunakömlődi fiúkat őrülteknek tekinteni – sokkal inkább hollywood-i filmekbe illő hősöknek, akik akkor is megmutatják a világnak, hogy kitartanak, ha már rajtuk nevet a fél ország…
Ha nincs 11 épkézláb, focizni tudó és focizni hajlandó tizenkilenc éves fiú az 1300-as lélekszámú településen, akkor az a nyolc, aki szeret és akar focizni, megedzi a lelkét, és felkészül a pofonokra… Mert tudják, hogy minden egyes elvesztett meccsből tanulhatnak, előbb-utóbb szembekerülnek egy kevésbé kemény ellenféllel, és akkor eljön végre az ő idejük.
Hinni akarok ebben a verzióban – hogy van nyolc hősies és sportszerű tizenkilencéves fiúnk, ahelyett, hogy lenne nyolc kétballábas, önmagát hetente megverető szerencsétlenünk.
Közben arra gondolok, hogy az életben a focin kívül is sokszor adódik ehhez hasonlóan reménytelen helyzet – amikor a nyerési esély nulla. És mégis küzdeni kell, végig kell csinálni tisztességgel és méltósággal mindazt a rosszat, ami előre látható, ami nem megúszható. Ha kibírjuk, akkor megerősödve lépünk tovább. És egyszer eljön majd a mi időnk, amikor megfordul a széljárás.
Hajrá, Dunakömlőd!
Nóra