Drámai helyzet a testvérháború – az, ha egy testvérpárt rákényszerít az élet, hogy egymás ellen küzdjenek a saját érdekükben, mint az X-faktor énekes testvérpárját. De nem kevésbé drámaiak a hétköznapi helyzetek, amikor a szülő rájön: két gyermeke közt a felszíni csaták alatt nagyon is erős, láthatatlan kötelékek feszülnek.
Olyan szálak ezek, melyen keresztül egy öcs és egy báty egymás legtitkosabb rezdülését is érzi. (A nemek egyébként ebből a szempontból nem lényegesek, más nemű testvérek közt is működik ez a különleges együttrezdülés.)
Anyaként tudjuk és érezzük, hogy rivalizál egymással a két gyerek, különösen két fiú közt megy állandóan a „ki a nagyobb kakas a szemétdombon” műsor. De legtöbbször nem gondolunk bele, hogy ezeknek a csatáknak mi a szerepe, mi a feladata az ő fejlődésükben. Mi csak bosszankodunk, ha összekapnak valamin – pedig az igazság az: ők egymástól tanulják meg az élet olyan fontos leckéit, mint a konfliktuskezelés, a győzelem és a vesztes lelkiállapot, az alkalmazkodás, a megbántódás, a kiengesztelődés és megbocsátás…
Ha ezekbe a helyzetekbe nem avatkozunk folyton bele (persze csak addig, amíg vér nem folyik, csont nem törik!), akkor magától kialakul köztük a természetes kötődés.
Olyannyira, hogy egymás szövetségesévé is válnak. Egy pszichológus döbbenetes dolgot mondott a testvérekről: előfordul, hogy az egyik testvér ki nem mondott, tudat alatt fortyogó szorongásait a másik testvér mondja ki! Megérzi azt, hogy mi gyötri a másikat, és segít neki felszínre hozni azzal, hogy hangot ad ezeknek a szorongásoknak.
Sőt, a kistestvér az az egyetlen személy, akinek a „bőrébe” bele tud bújni már egy hároméves nagytestvér is! Ranschburg Jenő ezt így írja le: felnőtt korunkra megszerezzük azt a képességet, hogy belehelyezkedjünk annak a személynek a helyzetébe, akivel éppen beszélünk. Például ha elmesélünk egy sztorit, akkor azt automatikusan úgy adjuk elő, hogy közben figyelembe vesszük: a hallgatóságunk mennyi alapinformációval rendelkezik az adott témáról. Ha pl. a sztori a kutyánkról szól, akkor úgy kezdjük az elbeszélést: „Van nekem egy kutyám, a Pajtás…”
Ezzel szemben egy hároméves erre még nem képes, ő így mesél el egy történetet: „A Pajtás ellopta a csirkecombot az asztalról!” – mert még nem tud különbséget tenni a között, ami a saját fejében van, és a között, ami a másik ember fejében van, nem tud a hallgatóság helyzetéből gondolkodni. Nem fogja fel, hogy a vele szemben ülő néni soha nem hallott még az ő kutyájáról, és nem tudja, kicsoda Pajtás.
Egyetlen kivétel van, akinek a helyzetébe tökéletesen bele tudja képzelni magát: a kistestvére. Ebből adódik az is, hogy a nagyobbak már igen korán tudnak gonoszkodni a kicsivel: pontosan tudják, hogy mi az, amitől a kicsi hisztizni kezd, és elő is idézik azt, csak hogy kicsit kitoljanak vele: „Ki fog pukkadni a lufi, és akkor nagyon fog visítani!”- mondják. És amikor tényleg kipukkad, és a kicsi tényleg visít, akkor beigazolódik, hogy a nagy pontosan el tudta képzelni, mit fog érezni a kistestvére abban a helyzetben. Senki mással nem képesek ezt megtenni ilyen fiatalon, csakis a testvérükkel. Hogy miért, arra még maga Ranshchurg sem tud magyarázatot.
De ezt a képességüket a gyerekek pozitív irányban is használják – például amikor feltesznek a szülőknek egy olyan kérdést, ami a kistestvért foglalkoztatja, de ő még nem tudja vagy nem meri megfogalmazni azt a témát.
Azt is állítják a testvéri kapcsolatot vizsgáló pszichológusok, hogy egy ember saját énképének, identitásának kialakításában a testvér a legfontosabb tükör! Alapvető igazodási pont, nem olyan értelemben, hogy feltétlenül hasonlítani akar hozzá a testvére, sőt – egyáltalán nem akar. De mégis: gyakran még a szülőnél is fontosabb, hogy a testvéréhez képest hogyan értékeli magát, hozzá képest hogyan igazodik el a világban.
Szintén Ranschburgtól olvastam egyszer egy nagyon izgalmas és súlyos kijelentést: az ember alapvető jellemvonásai nyolc-tíz éves korára kialakulnak. Ez nem úgy értendő, hogy utána már nem változunk – dehogynem, az ember mindig változik („az élet minden pillanatában egy kicsit más, mint az előző pillanatban volt, és mégis mindig azonos önmagával” – írja Ranschburg). Azok a határok viszont, amiket nem tud soha többé átlépni, ebben a nagyon fiatal életkorban alakulnak ki. Hogy mit jelent nekem a tisztesség, becsület, empátia, hűség, kitartás, nyitottság és gyanakvás – ezeket 8-10 éves koromra alakítom ki magamban. Ennek fényében beláthatjuk, hogy mennyire fontos, hogy a testvérhez fűződő viszony milyen!
A legnagyobb hibát azonban az a szülő követi el, aki megpróbálja a gyerekei egymáshoz való viszonyát mesterségesen alakítani – aki minden szót, mint kettévágott almát mérlegre tesz, hogy egyenlően jusson!
Ha az átmenetileg létrejövő, egymás iránt érzett dühüket, és indulatukat úgy próbáljuk kezelni, hogy pl. rájuk parancsolunk: „Öleljétek meg egymást és béküljetek ki!” – akkor elérhetjük, hogy egy életre megutálják egymást… Ehelyett a leghasznosabb az, ha rájuk bízzuk a helyzet megoldását. Így ki fogják alakítani a saját küzdési stratégiáikat, amiket aztán a külvilágban, a „való életben” is alkalmazni tudnak.
Jó, ha mindezt szem előtt tartjuk mind, akik egynél több gyermeket nevelünk.
Nóra
