Hallgattam ma reggel a rádióban a Magna Cum Laude együttes „Engem nem lehet szeretni” című számát (különösebben nem sorolom őket a kedvenceim közé, de ez a szám jó). Így kezdődik:
„Július volt, délután,
én meg vittelek a vázon,
idilli pillanat, jegyezd meg,
ha netán majd hiányzom…
mert este már,
egy kerthelyiségben,
azt lódítom majd valakinek:
Te lehetsz a feleségem.”
S persze hasonlóképpen folytatódik. A dal főhőse a rosszfiú, aki már a nevét sem jegyzi meg mindannak a rengeteg nőnek, akiket meghódított…
Eszembe jutott minderről egy csoporttársam, akivel főiskolás koromban nagyon jó barátságban voltam. Kifejezetten csúnya arcvonásai és egyáltalán nem klasszikus termete ellenére ez a srác gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányokat hódított meg, na persze: jó dumája volt, intelligens fiú volt nagyszerű humorral. De emellett pokolian szeretett berúgni is, és képtelen volt kitartani a csodásnál csodásabb lányok mellett…
Én ezt egy jó párkapcsolat biztonságából néztem végig, és nem értettem. Azt igen, hogy mit bírnak benne nőtársaim, de azt nem, hogy ő miért száll ágról ágra, miért nem próbálja ki, mennyire boldoggá tud tenni valakit a másik ember alaposabb megismerése, egy kapcsolat kifejlődése, virágkora… Beszélgettünk is erről, és – máig emlékszem, azt mondta nekem: „Nóra! Én minden lányba halálosan beleszeretek! Akkor, abban a pillanatban még feleségül is venném! És ezt a legkomolyabban is gondolom! Akkor, abban a pillanatban… De a következőben már beleesek egy másikba!”
Azt hiszem, ezt én, a monogám női agyammal soha nem fogom tudni felfogni.
Még kevésbé azt a furcsa jelenséget, hogy a nők egy része – szemmel láthatóan – kifejezetten kihívásnak érzi ezt a férfitípust. Az említett dal refrénje ugyan úgy hangzik: „…engem nem lehet szeretni.” De a valóság épp az ellenkezője: vannak nők, akik épp az ilyet szeretik! Boldogan beállnak a sorba ezeregyediknek az ezer, meghódított és átlépett nő után…
Talán mert azzal próbálják bebizonyítani maguknak saját értékeiket, hogy megkísérlik a lehetetlent: megzabolázni a legvadabb csikót?
Vagy épp ellenkezőleg? Mert tudat alatt az újabb kudarcra hajtanak, hogy ezzel is megerősítést nyerjen kínzó önbizalomhiányuk: „Na ugye, mondtam, hogy én senkinek sem kellek, csak ARRA…”
És mi lesz a sorsa az ilyen férfinak? Ő lesz a férfitársadalom irigyelt alfahímje, aki úgy éli le az életét, hogy valódi kapcsolatok helyett gondtalan kalandok bámulatos gyűjteményét mondhatja csak magának. Vagy ő lesz a legkiábrándultabb, fásult és kiégett középkorú, aki legkésőbb a harmincas éveire belefárad ebbe a – többnyire sok energiát kívánó – életformába, hisz egy új nővel mindig formában kell lenni, hódítani nem lehet megszokásból…
Ha meg is nősül, hamar elválik, mert a bőréből nem tud kibújni – márpedig a korábbi tempóját kevés feleség viseli el…
De az is lehet, hogy idejében „kinövi” a Casanova-szindrómát. Ez történt az én régi barátommal is. Mire harminc lett, feleségül vett egy átlagos szépségű, okos és kedves lányt, hamar gyerekeik születtek, és – tudtommal – szépen élnek. Úgyhogy még csak azt sem mondhatom, hogy a dal refrénje úgy szól helyesen, figyelmeztetésül a jókislányok számára: „…engem nem szabad szeretni!” – mert hiszen van ellenpélda is.
Van, amikor egy ilyen ember is képes átlépni a saját árnyékát. Szingli nőtársaim! Micsoda kihívás ez! Nem?!
Nóra
A Magna Cum Laude számát itt hallgathatjátok meg:
