A napokban minden összejött – a kisebbik fiam be-nem-iskolázásával kapcsolatos intéznivalók, vendégség, házimunkahegyek, munkahegyek – és aztán még a nagyfiamon is kitört az influenza. Hajnalonta hűtőfürdővel próbáljuk levinni a magas lázát, az éjszakai alvás fogalmát lassan hírből sem ismerem…

De reggel, amikor félkómásan kinyitom a szemem, az első dolog, amit meglátok: a cseresznyefa, amelynek az ágai beintegetnek az ablakomon.

Lehet valami a cseresznyevirágban – már a japánok is régóta tudják. Valami utánozhatatlan kecsesség, tisztaság és báj, amitől az ember lelke is kivirul. Én legalábbis ha, megpillantom a hétvégén kibomlott, hófehér cseresznyevirágokat, legszívesebben japán módra megünnepelném a tavaszt, de legalábbis körbetáncolnám a házat… Na jó, mivel tényleg nagyon kialvatlan és fáradt vagyok, valószínűleg nem bírnám körbetáncolni, de a gondjaim azért elillannak tőle.

Tegnap lenyírtuk a füvet is – megcsapta az orromat a frissen vágott fű illata. Egyszóval most már egészen biztos: hamarosan újjászületünk, kivirágzunk és gyümölcsöket hozunk mi is…

Ma van a költészet napja, ezért álljon itt az anyukám egyik kedvenc költőjének, Szabó Lőrincnek egy nagyon szép verse (és közben persze gondoljunk József Attilára is, akinek a születésnapján ünnepeljük ezt az ünnepet):

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyúlnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szívemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Olvassatok Szabó Lőrinc-verseket, József Attila-verseket, és egyáltalán – olvassatok verseket, és örüljetek velem a tavasznak!

Nóra