Ahogy a technika beépült az életünkbe, úgy lassan teljesen beépül a párkapcsolatokba is. Ha egyáltalán marad arra idő, hogy párkapcsolat alakulhasson a technika vívmányai mellett. Ugye egyre többen mondják azt, hogy a fiatalok az interneten élnek, nem úgy ismerkednek és randiznak, ahogy pár éve, vagy évtizede tették ugyanezt elődeik...

A hetvenes évek „szabados” légkörében bármikor megszólított egy csinos lányt egy fiú az utcán, moziban vagy akárhol...

Egyik -nagyon- korai filmélményem a Kenguru...aki azt látta, soha nem fogja elfelejteni Tarján Györgyi kissé kiálló fogait és szemtelenül „modern”, tapadós és gátlástalan stílusát! (Nyári szünetben láttam a filmet, nagyanyám éberségét kijátszva tudtam megnézni!)

Van olyan történetem ugyanebből a korszakból, hogy egy csinos lány kedvéért akár egész kocsisor is képes volt lassítani a pesti belvárosban, és ha ugyanerre a lányra naponta átlagosan három teherautós nem fütyült ki az ablakán, már rosszul volt...

Ezt én is ámulva hallgattam a kilencvenes években, de a maiak meg el sem tudják képzelni az ilyenfajta „egészséges erotikát” az élet minden pillanatában.

Jut mindez eszembe több apró dologról is, sorolom sorjában! Pár hete láttam egy műsort, ahol 14-16 éveseket kérdeztek ismerkedési szokásaikról...engem az eredmény megdöbbentett! Szinte mindenki azt mondta, hogy főleg csetel és interneten ismerkedik, mert ott kiderül, hogy lehet-e jókat beszélgetni, míg élőben „ciki” találkozni, mert mi van, ha nem illenek össze...meg jobb megismerkedni, még a személyes találkozás előtt.

Hasonló érvek hangzottak el, de úgy beszéltek a kamaszok, mintha iszonyatos nagy stressz lenne egy korosztálybélivel szemtől-szemben beszélgetni, ismerkedni, amikor benne van a pakliban, hogy az az illető még ki is kosarazhat, ráadásul mindezt "élő egyenes adásban". Óvatoskodnak a fiatalok...ebben igen! Na de ha másról van szó, azt mondják a szexológusok, akkor már nem ennyire! Komolyan mondom, én ezt nem értem!

Nagy port kavar az Éden Hotel című televíziós „játék”. Lehet róla olvasni hírkeresőkön, facebookon, minden „vélemény- és értékformáló fórumon”...Gondoltam egy merészet, és megnéztem, mitől döglik a légy! Nem csalódtam! Az egy dolog, hogy a játékosok nagyobb része (mindenfajta iskolai végzettségre való tekintet nélkül!) makog! Úgy beszélgetnek, ahogy csetelnek, viszont nagyon odateszik magukat és a bátrabbja mindent bevállal...jaja, bizony, és ez így okok! Na de legyen! Ugye nem mindenki egy született Cicero, ebben megegyezhetünk!

Na de mit olvasok pár napja? Akármit is mondunk és akármiből próbálunk divatot csinálni, az attól még nem lesz az, mert mi azt akarjuk. Így van ez a szingliség önként és büszkén vállalt formájával is. Bármennyire is szeretnék sokan elhitetni, hogy ennek a létformának van egy ilyen fajtája, de sajnos nincs!

Az angolszász területeken terjed egy szolgáltatás, amely arról gondoskodik, hogy az internet közösségi oldalaira (elsősorban a facebookra) a teljes életüket kitapétázók ne legyenek annyira kiszolgáltatottak, mint amennyire azok. Mert ugye ha valakinek nincs párja, de aktív helyzetben lévő hímnemű, akkor egy idő után megkapja azt az állandó eposzi jelzőt, hogy „lúzer”!  Mivel ez egyfajta számkivetett állapotba sodorja viselőjét, így mindenki próbálja elkerülni az elkerülhetetlent...

A rést a pajzson ügyes üzletemberek nagyszerűen a maguk hasznára fordították, és virágba szökkent egy új szolgáltatási forma: megrendelhető az álomnő profilja, aki szerelmes üzeneteket küld majd az üzenőfalra, bizonyítva ország-világ előtt, hogy „szerelme” győztes típus, akinek még egy ilyen bombanőt is volt elég tehetsége becserkészni.

Na de kérdem én! Ha az ember ”lúzer”, akkor minek elhitetni mindenkivel, hogy mégsem az! Ki fogja akkor megsajnálni, megvígasztalni és ki fogja megszeretgetni! Ugye egy győztesnek bombanővel, erre nincs szüksége, és akkor mindenki elmegy majd a tökéletesen megszerkesztett internetes CV mellett. Akkor meg minek ott ülni napi 24 órát a számítógép előtt reménykedve abban, hogy egyszer csak beköszön a nagy Ő a képernyőn, ha erre esélyt sem kap a nagy Ő!

Nem értem, de mondom, én mostanában sok dologgal vagyok így. Ha ez nem lenne elég, akkor van még egy utolsó hírem: egyre-másra születnek az "alibigyárak" kis hazánkban. Aki nem tudja, hogy ez mi, az vagy tájékozatlan, vagy csak rendben van a párkapcsolata...

Az „alibigyár” azt jelenti, meg lehet rendelni szolgáltatásként a tökéletesen kivitelezett hűtlenséget. Kitalálja és lepapírozza valaki, hogyan ne bukjon le a hűtlen, ha pásztorórája van. Az ügynökség vezetője a riportban azt is elmondta, hogy nem kell feltétlenül csalni a másikat a szolgáltatásuk igénybevételéhez, elég nekik az, ha csak meg akarunk bizonyosodni például a párunk hűségéről. Ők megszervezik a "hűségtesztet" csinos és fiatal kollégáik segítségével.

Egy ilyen "beépített" férfi mesélte arc nélkül, hogy a férfiak kérni szokták általában: ne feküdjön le a párjukkal (minő meglepő fordulat!), pedig enélkül nem igazán lehet bebizonyítani a hűtlenséget szerinte. Majd ezek után még hozzátette: sokszor ő nem is akarná a dolgokat nevesíteni, de a hölgyek rámenősek! Arra a kérdésre, hogy hány hűségteszt alá vetett hölgy állta ki a próbát, azaz maradt hűséges az „ügynököt” felbérlő párjához, elég elkeserítő volt a válasz: egy sem!!!

Ha azt hinnénk, hogy a félrelépéshez alibit gyártatók zöme férfi, akkor nagyot tévedünk, mert nem! A „szakember” kifejtette, hogy a férfiaknak egy kis „félre... (nahogyisfejezzemkimagamatszolidan)”-hoz nincs szükségük gyárra meg fizetett emberre, elég annyit mondani: jaj anyukám, már megint dolgoznom kell! Akik ezt nem tehetik, azok a megunt anyuk, mert nekik viszont le kell fedniük minden pillanatukat egy jól kigondolt sztorival...

Zsófi