Ha ezt a kifejezést meghalljuk, sokminden eszünkbe juthat – a nagymama étkészletétől a por-illatú, régi könyveken át különféle tárgyi dolgok.
Abba kevesen gondolunk bele, hogy örökségünk nem tárgyi része mennyivel fontosabb… Hiszen minden család története egy-egy regény, melyet mi magunk szövünk tovább. Egy nemzedéken belül továbbörökítjük a születés, a szerelem és a halál - vagyis az élet nagy eseményeinek történeteit (ez meghatározza identitásunkat), de átvesszük szüleinktől-nagyszüleinktől, és átadjuk gyermekeinknek a család szellemi örökségét is, kulturális értékrendjét, hitét, a léthez és a túlvilághoz való viszonyulást, és a hiedelmeit is (itt közbe kell vetnem: péntek van, és 13-a! A babonához való viszonyunkat is meghatározza, hogy mit hozunk e téren örökségként otthonról… Itt írtunk már erről, egy másik péntek 13-án: http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/08/13/pentek_81024)
Hogy azonosulunk a kapott örökséggel, vagy szembefordulunk vele – az már más kérdés, de a viszonyunkat ezekhez a kérdésekhez a családban alapozzuk meg.
Mindezek a gondolatok „A belénk égett múlt” című könyvecskét olvasva merültek fel bennem. A „Nyitott Akadémia” rendezvény-, tréning- és könyvsorozat keretében jelent meg, és négy neves szerző járja benne végig a témát a pszichológia, a spiritualitás, a vallás szemszögéből: Bagdy Emőke, Koltai Mária, Pál Ferenc és Popper Péter. A fenti gondolatokat Koltai Máriától idéztem fel.
Azt is írja: a különféle kicsi és nagy traumák, krízisek (ilyen a gyász, de ide sorolandó valamely szégyenteljes eset is a családban, vagy valami olyasmi, ami bűntudatot gerjeszt, ami a család értékrendje szerint nehezen vállalható, stb.) - szóval mindezek a traumák generációkon átívelve is velünk maradnak. Ezért nagyon fontos, hogy a családtagok - minden családtag! nem csak azok, akik közvetlenül érintettek ezekben a krízisekben! – elgyászolják, elengedjék ezeket az eseteket. Ha ez nem történik meg, akkor magunkkal cipeljük, és gyermekeinknek is továbbadjuk majd ezeket a nehéz terheket. És az elfeledettnek hitt, örökre elhallgatott történetek így visszatérhetnek, és új generációk életére lehetnek hatással.
Mondjunk rögtön egy nagyon egyszerű, kevésbé drámai példát is erre. A család életében mindig van egy természetes fejlődés – a családnak is van életciklusa. A párkapcsolat kezdeti, gyönyörű és izgalmas fázisa után jön a párrá válás, ami egy nehezebb, sok feladattal járó szakasz, konfliktusokkal jár. Aztán gyerekek születnek, majd felnőnek és kirepülnek. Ezek a fázisok mindig nagy váltást jelentenek az előző után! Ez is egyfajta trauma, krízis, amit meg kell tanulni jól feldolgozni. Ezt a természetes fejlődést is mindig kíséri egyfajta „gyász” érzés, mert nehéz és fájó otthagyni az előző állapotot.
Azt mondja Koltai Mária pszichoterapeuta asszony, hogy ha egy családban ez a fajta elengedés nem alakul jól már a házasság elején, és nem tudjuk elfogadni, hogy egy szakasz lezárult az életünkben, és már új kezdődik - akkor a gyerekekre nézve ennek később nagyon rossz következményei lehetnek. Pl. a szülők visszatartják a gyerekeket, amikor pedig azok már szárnyalni vágynak – és ez kamaszkori krízist okozhat, akár drogproblémát is, magatartászavarokat…
Egy nagyon szemléletes irodalomtörténeti példát is hoz a generációkon átívelő terhekre. Eugene O’Neill Nobel-díjas drámaíró családjának minden generációjában volt legalább két olyan férfi, aki alkoholista volt, és/vagy öngyilkos lett. O’Neill a tehetségéhez mért terápiát választott magának, hogy feldolgozza ezt a traumát: megírta családja történetét. Ám a feldolgozás nem volt kellően hatásos, nem volt elegendő (valódi terápiára lett volna szüksége). O’Neill minden kapcsolatot megszakított két fiával, akik később mindketten öngyilkosok lettek. Lánya pedig nagyon látványos módon próbálta korrigálni a családi terhet: férjhez ment egy apja korabeli férfihoz (Charlie Chaplinhez), és nyolc gyermeket szült neki… (O’Neill ezért vele is szakított, soha többé nem állt szóba vele, és unokáit sem nézte meg soha!)
A családterápiának vannak nagyszerű módszerei arra, hogy hogyan lehet az efféle családi örökségeket letennünk. A részletes családfa-állítás is része lehet ennek, de van egy másik nagyon érdekes módszer: „timeline” a neve: húzzunk egy vonalat, amelyre rajzoljuk fel a születésünk pontját, és azt, hogy hol tarunk most. Ezután jelöljük le és fölfelé mutató nyilakkal mindazokat az eseményeket, amelyek pozitív történések voltak, és amelyek veszteségekként maradtak meg. A nyilak méretével kifejezhetjük azt is, hogy melyik esemény milyen súlyú volt. Aztán nézzük meg: a veszteségek hogyan kompenzálódtak, mit tudtunk kezdeni velük… Gondolkodjunk el rajta. Sőt: beszéljük meg párunkkal, családtagjainkkal, barátunkkal – akivel tudjuk. Ha életünk most is éppen veszteség-fázisban jár, akkor nagyon hasznos lehet, ha vissza tudunk nyúlni egy olyan korábbi veszteséghez, amikor megoldottuk a helyzetet – ez erőt ad!
Még egyszerűbb módszer a levélírás: ha a családunk történetében van olyan személy, akihez jelentős, fel nem dolgozott veszteség vagy trauma kötődik, akkor írjunk neki levelet! Nem kell elküldeni (elhunyt személynek is szólhat a levél!) – elég, ha megfogalmazzuk, leírjuk, és lehetőleg valamelyik szerettünkkel megosztjuk a levél tartalmát. A levél végén búcsúzzunk el! Sokat segíthet egy ilyen írás az elengedésben, a terheink letételében.
Ezt a munkát nem szabad megspórolni! Életünk sikeres folytatásához elengedhetetlen, hogy szembenézzünk az efféle kérdésekkel is. Ezen a szép, nyárias hétvégén gondolkodjatok el ezeken – napsütésben a súlyos gondolatok is könnyebbnek tűnnek!
Nóra
